Stephen King: Tűzgyújtó

Stephen King: Firestarter. Maecenas, 1990.

A Tűzgyújtó King korai regényei között a leggyengébb (ha már itt tartunk: hogy a Végítéletért miért vannak annyian oda, nem nagyon értem: az eleje jó, de a második fele egy monumentális roncs. Kingnek amúgy sem igazán van érzéke az eposzokhoz, hacsak a zseniális Az-t nem tekintjük eposznak. A gyér Setét Torony-sorozat például számomra már-már olvashatatlan.) A Tűzgyújtó az első olyan könyve, amely mögül hiányzik az inspiráció meglétének érzete, a kéziratban pedig valószinűleg egy zsíros csekket használt itatóspapírnak. Témáit is itt önkannibalizálja először.

Ahhoz képest, amennyi minden történik benne, istentelenül túl van írva. King és a szófosás mára szinte szinonimává lett, csakhogy az olyan szikár remekműveiben, mint a Carrie, A ragyogás vagy A holtsáv, egyetlen elvesztegetett szó sincs. A Tűzgyújtó olvasása során azonban többször is azon vettem észre magam (és már másodszor erőszakoltam meg magam a könyvvel, először a régi Maecenas-féle kiadást olvastam, még a hősi időkben), hogy azt kívánom, lódulna meg már a cselekmény, ne pofáznának ennyit, ne lenne benne ennyi ismétlődő mozzanat, hasonló párbeszéd. Simán ki lehetett volna szerkeszteni belőle egész fejezeteket, csakhogy King a regényt akkoriban írta, amikor a szerkesztők már nem merték a kéziratait drasztikusan megcsonkítani.

A történet főhőse Charlie, a hétéves kislány. Képes tüzet gyújtani pusztán az akaratával. A szülei egyetemista korukban átestek egy katonai kísérleten, mindketten megzakkantak, mindenféle különleges képesség fejlődött ki bennük, fucking freaks. A gyerek a kromoszómáik keveredésének okán igazi csodafegyverré lett, akire a hadsereg meg a titkosszolgálat (utóbbinak Műhely a könyvben a fedőneve, egész jó elnevezés) egyaránt vadászik. Charlie anyját megkínozzák és megölik, a kislány pedig kénytelen a mások agyában akaratával turkálni nem szégyenlő faterjával elmenekülni. Bujkálnak amíg tudnak, de a legvégletesebb kegyetlenségre is képes rosszemberek végül mégis fogjul ejtik őket, majd rabsága hosszú hónapjai alatt megpróbálják rávenni a lányt, hogy képességeit állítsa az állam szolgálatába.

A Tűzgyújtó legjobban az eredetiség ütőeréből vérzik. King történeteiről sosem lehetett azt állítani, hogy túlságosan újszerűek lennének, de ehelyütt, pofátlanul, a korábbi regényeit riszájklingolja: Charlie egy gyermekkorú Carrie White, csak éppen telekinézis helyett tüzet képes gyújtani. A sztori előrevitelének mechanizmusa klisészerűen b-filmes, a szereplők természetének egyértelműsége unalmas – vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Csak pocsolyamélyek. Az egész túlságosan kiszámítható, a finálé lefolyása kb. a könyv felétől többé-kevésbé egyértelmű.

A könyv egyetlen igazi pozitívuma a főgonosz figurája, aki King egész életművének egyik leghatásosabb karaktere. A két méter magas, roncsolt arcú, gonosz indián néha a rasszista karikatúra-lét szélén egyensúlyzik, ám sosem csobban bele: túlságosan okos és jóval elvetemültebb mindenkinél, kapcsolata a kislánnyal hátborzongató, kvázi pedofil, de szerencsére mellőzi a testiséget. Maga az életre kelt, bosszúért kiáltó történelem, aki-ami köp a szimpátiánkra. Cormac McCarthy büszke lenne rá. Fuck the white man.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!