Európa, 1981.
Teljes svunggal akartam magam belevetni a Sjöwall-Wahlöö páros legendás krimisorozatába, amelyet általában a Martin Beck-szériaként szeretnek emlegetni, helytelenül (Beck csak egyike a regények állandó főhőseinek.) Meglehetős meglepetésként ért, hogy összesen kettőt adtak ki nálunk a tízből: az ehelyütt tárgyaltat és egyik remekművüket, a Gyilkos a háztetőn-t (utóbbit már nem a Fekete-, hanem az Albatrosz-sorozatban.)
Az, hogy a magyar könyvkiadás ennyire elhanyagolta Sjöwallékat (élettársak voltak; a férfi, Per Wahlöö harmincöt éve halott, azóta az asszony egyetlen könyvet sem írt) egyrészt azért meglepő, mert az európai krimi, mint műfaj többek között nekik köszönheti mai formáját, másrészt meg azért sajnálatos, mivel a könyveik eszméletlenül jók.
Mostanában a skandináv krimik nagyon mennek, elég csak Stieg Larsson brutálisan sikeres Millennium-trilógiájára, Henning Mankell Wallender-regényeire vagy az izlandi Arnaldur Indridason Sveinsson-krimijeire gondolni. Tisztességesen megírt, modern munkák, tele olyasmivel, amit mára az olvasók kötelezően elvárnak a skandináv krimiktől: zord időjárást, zárkózott embereket tele emocionális problémákkal, szadizmust és mazochizmust, valamint piába menekülést doszt.
Na most Sjöwallék szintén valami hasonlóban utaztak (igaz ugyan, hogy a szexuális deviancia, a korszellemnek megfelelően, messze nincs túlreprezentálva a munkáikban, ettől függetlenül előfordul), mégis, jobban csinálták mindenkinél. A Beck-széria darabjai rendkívül ügyesen kiegyensúlyozott regények - míg a modern skandináv detektívek történetei vagy túlságosan komorak, vagy patológiásan kegyetlenek (vagy csak éppenséggel unalmasak), addig Beck és kollégái, a stockholmi gyilkossági csoport detektívjei egy realista, teljesen életszerű közegben mozognak, valós magánéleti problémákkal küzdenek, gondjaik és örömeik pontosan olyanok, mint bármelyikőnkéi. Nem esnek túlzásokba.
Sjöwall és Wahlöö saját bevallása szerint marxista szempontból szeretett volna a nagyvárosi bűnözés és bűnüldözés problémájához közelíteni, és könyveik segítségével szociális látleletet adni a hatvanas-hetvenes évek urbánus káoszáról. Mint mission statement, ez szinte kiáltványként hat - szerencsére könnyű kézzel vitelezik ki céljukat, egy-két egyértelműen agitprop bekezdésen kívül szélsőbalos nézeteik nem bukkannak felszínre, sőt. Tökéletes beleérzéssel viszonyulnak a rendőri munkához, és emberként festik meg a zsarukat, ami persze azt is jelenti, hogy a ló túlsó oldalára sem esnek át, és romantizálni sem romantizálják a figuráikat. Beck és kollégái igen gyakran viselkednek bután, sőt, rohadék módjára, nemcsak a gyanúsítottakkal, de egymással is. A melóval jár. Ám legyenek bármilyen személyiségek is - Kollberg egy pitiáner tetű, Larsson egy türelmetlen seggfej vagy éppen Beck, akinél unalmasabb fickót elképzelni sem lehetne - egyvalami közös bennük. Őrülten jó detektívek.
Az elveszett tűzoltóautó egy ház felrobbanásával indul. A szerencsétlenségben több ember is életét veszti, és a rendőrök már épp dobnák az ügyet, amikor kiderül, hogy a tüzet egy apró, maszek detonátor indította be. A nyomozás menetét Sjöwallék részletesen, pontosan tárják elénk - újságírók voltak mindketten -, és a detektívek magánéleti gubancainak feltárásával, interakciójuk finom humorával és a személyiségeik különbségéből adódó feszültséggel remekül kidíszítik a szinte egész Skandináviát átszövő krimit. Csak miután befejezi az ember a könyvet, azután eszmél rá, micsoda elegáns, precíz, tökéletesen kimunkált regény.
Utóiratként megjegyezném, hogy a Beck-regényekből a mai napig tucatnyi filmfeldolgozás készült, még Bacsó Péter is rendezett egyet. A koprodukciónak A svéd, akinek nyoma veszett volt a címe.