Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

nyomtalanul.JPGA romantikus vámpírregényekhez hasonlóan már a skandináv krimik is szinte önálló alműfajjá váltak, külön részleggel a könyvesboltokban. Nem sokat csúsztatnak a kiadók amikor egy-egy svéd, finn vagy dán szerző regényét ezzel a jeligével reklámozzák. Skandináv az író? Igen. Krimi a zsáner? Persze. Akkor ez egy skandináv krimi. Más kérdés, hogy ezzel a besorolással azt sejtetik, hogy az adott regény beilleszthető valamilyen aktuális trendbe, és hasonló erényekkel bír, mint a „műfaj” klasszikusai. Hogy mik ezek az erények, azt, bevallom, pontosan nem tudom (a skandináv krimikhez eddig inkább csak filmen volt szerencsém), de a recenziók alapján a legfőbb jellemzőnek a nyomasztó hangulat és a különféle traumáktól, neurózisoktól sújtott főszereplők tűnnek.

Az Animus Kiadó „Skandináv krimik” sorozatában megjelent Nyomtalanul sem lóg ki a többi közül - látszólag. (A fülszöveg szerint 2010 legjobb dán illetve skandináv krimijéről van szó, ami minimum meglepő, a regény ugyanis még 2007-ben jelent meg.) A főszereplő, hogy, hogy nem, egy beilleszkedésre képtelen középkorú nyomozó, Carl Mørck, aki rosszkedvű, kiábrándult és depressziós. Nem ok nélkül: egy helyszínelés során egyik társát agyonlőtték, a másik lebénulva fekszik a korházban, a kollégák pedig kimondatlanul is őt hibáztatják az incidens miatt. Főnöke úgy akar tőle megszabadulni, hogy kinevezi a politikai nyomásra megalakított Q-ügyosztály élére, ahol lezárt, de felderítetlen ügyeket kell újravizsgálnia.

Carlnak semmi kedve az alibimelóhoz, az irodáját ráadásul az alagsorba telepítik, de már rögtön az első, találomra kiválasztott esetben megfogja valami. A demokrata párt népszerű, tehetséges és csinos második embere, Merete Lynggaard még 2002-ben tűnt el. A nő a rendőrség feltételezése szerint belezuhant a tengerbe, a holtteste azonban soha nem került elő. Azóta 5 év telt el (a regény 2007-ben játszódik), Carlnak így eszébe sem jut, hogy a nő akár még életben is lehetne, csak a gyilkost akarja megtalálni.

A főhős és a téma is stimmel; a Nyomtalanul lehetne akár a Vérvonal párdarabja, a krimiszál mellett kőkemény szociodráma és egyben látlelet a dán társadalomról. De nem az, noha minden szükséges kellék megvan benne hozzá, kezdve az antiszociális főhőstől a bestiálisan kegyetlen bűntényig (lásd: a magyar kiadás kellően nyomasztó borítóját.)

Jussi Adler-Olsen ambíciói ennél szerényebbek: ő elsősorban krimit akart írni. Más szóval: a Nyomtalanul színtiszta ponyva, de annak gyakorlatilag hibátlan. Nincsenek többszörösen rétegzett karakterek, balzaci részletességgel megfestett miliő vagy mélyenszántó elmélkedések bűnről és bűnhődésről, csak a csupasz sztori. A dramaturgia telitalálat – miközben Carl nyomoz a jelenben, Merete fogságban töltött éveiből is felvillannak epizódok – a stílus gördülékeny, a történet felesleges kitérők nélkül robog a végkifejlet felé. Részben ennek az urgency-nek köszönhető, hogy a téma ellenére a regény világa egyáltalán nem nyomasztó (arra, mármint a nyomasztásra, nem jut idő), másfelől Carl arab származású segítőjének; az ő jelenléte humorral enyhíti a feszültséget. (Lábjegyzet: Assad figurája merő sztereotípia, ami persze „nem helyes”, de épp ezért is működik a karakter ebben a ponyva-világban.)

Adler-Olsen a regény 2007-es megjelenése óta már három folytatást is írt, Carl Mørck nyomozó így Erlendur felügyelő (Vérvonal) és Lisbeth Salander (Millenium-trilógia) nyomdokaiba lépett. Remélhetőleg nem most találkoztunk vele utoljára magyar kiadásban.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!