Lakatos István: Dobozváros

Nagyon szeretem a meséket. Gyerekkoromban is szerettem őket. Szociológusok tanulmányaiban és szakkönyvekben feldolgozott téma, hogy miként jön létre egy nép mese-kincstára, hogyan rétegződnek egymásra egy adott területen belül a népmesék, a városi történetek… Lényegében: hogyan dolgozzák fel a fölnőttek a világ szabályait, következetlenségeit, és hogyan adják át azt egyszerűsítve, a formálatlanabb gyermeki tudat számára becsomagolva a következő generációnak. De én nem bánom, hogy erre a területre sosem tudtam ennyire tudatosan, analitikus igénnyel nézni, mert a legszebb élményeim mindig kicsit titokzatosak, lényegében gyermekiek maradtak. Talán ezért lettem „geek”. Talán mindannyiunkra igaz ez, nem tudom. Hagyjuk magunkat elvarázsolni, hagyjuk az Eszünket félreállni, utat adni a teremtő erőnek, a Képzeletünknek.

Sajnálom, ha kicsit túl személyesre sikerült a felütés. De a Dobozváros ezt tette velem. Visszarepített a gyermekkoromba, amikor Lázár Ervin meséit faltam sorra. (Már régebben elhatároztam: az én kölykeim biztos, hogy nem tévé-tápon, hanem Lázár Ervin-koszton fognak felnőni!) Fantasztikumban gazdagok, de klisék erőltetett utánzása nélkül, magyarok, de nemzetiszín szalag nélkül, humorosak, de nem súlytalanok, mert mindig ott figyelt bennük egy kis szomorúság is (jött föl a lépcsőn…), kontrasztnak. Ahogy és amit Lakatos István mesél, az ugyanezért kötött le engem.

A történetről nem mondanék túl sokat, mert nem szabad. Gyönyörűen bontakozik ki a szüleitől elszakított gyermek alapszituációjából, aki egy merőben ismeretlen világba csöppen, rácsodálkozva az eleddig rejtett titkokra és konfliktusokba keveredve az új szabályokkal. Valójában tehát ismerős módokon éli meg a hétköznapi felnövekvéssel járó folyamatokat, de mindezt egy fantáziadús, sziporkázó ötletekkel teli világban, a mágikus realizmus kelet-európai hagyományainak megfelelően. A mese (fontosságához és szépségéhez mérve csúnya kifejezéssel illetett) nevelő célzatú tartalmai őszintén, de feltűnés nélkül simulnak az elbeszélés szövetébe, kezdve a család szerepén, a felelősségtudaton és környezetvédelmen át egészen a legizgalmasabb – és véleményem szerint a szerző által is kiemelten kezelt – mondanivalóig, a fantázia és kreativitás védelmének egyre sürgetőbb feladatáig.

Nem áll szándékomban egyet sem ellőni a sűrűs sorakozó csúcspontok közül (legfeljebb ami amúgy is kitalálható a borítóból és az ajánló szövegből), úgyhogy legyen elég ennyi, kedvcsinálónak: a tó víztömegével végrehajtott műveletek, a háztetőn leszánkázás, a sárkányos üldözés, a patkánycsapat politizálása, az elveszett játékok terme és még száz másik jelenet késztetett elismerő, belső szemeimmel az epizódot vizualizáló körbepillantásra vagy éppen hangos felkuncogásra tömegközlekedési járműveken, utastársaim megrökönyödésére. (Az egyikük meg is kérdezte a könyv címét…)

A (fekete-fehér) illusztrációk természetesen nagyon szépek, számukban és méretükben is szerények, mígnem a kellő előkészítés után (tudjátok, Zalán nagyon szerette a képregényeket!) egy gyönyörű, Stanislaw Lemet idéző, mese-a-mesében fejezet erejéig le nem dobják fékjeiket, hogy végre kitörjenek a margóról, szétfeszítve a próza kereteit. Így végül mégsem hazudtolja meg magát István, és a gyanútlan, meseregényt olvasó gyerek, ha csak pár oldal erejéig is, de igazi KÉPREGÉNYT böngésszen (ki tudja, tán életében először – mert a papa napilapjának comic stripje ebben a mezőnyben nem ér pontot). És helyén van az egész, mert a könyv az könyv, nem ijesztő, megvehető, eladható. De suttyomban azért becsempészi a képregényt is otthon a polcra...

Van egy anekdota, amelyben egy híres humoristának azt mondja egy politikus: „Ön egy komikus – vicceljen!”, mire az így felel: „Ön politikus – hazudjon!” Már a könyv felénél sejtettem, valakinek rám kell majd szólnia, hogy bizony kritizáljam meg szúrósan összevont szemöldökkel a Dobozvárost, mielőtt összeborzolom a haját és talán egy fröccsöt is keverek neki. Nos, megtörtént, méghozzá a szerző által személyesen, úgyhogy kritizálok: habár a korszellemhez igazodó (vagy inkább azzal feleselő) intertextualitás, az önreflektív utalások a képregények és filmek világára hozzáadnak a regény bájához és abszolút létjogosultságuk van, mégis úgy éreztem, hogy a kelleténél eggyel többször szerepelt (általában egy-egy fejezet legelején) a zsánerfilmek toposzaira való direkt utalás.

A történet azután olykor szembemegy az elvárásokkal, máskor nagyjából megfelel nekik, például egy előre sejthető és valóban bekövetkező deus ex machina fordulat formájában, de néhol úgy éreztem, magyarázat nélkül is világos volna még egy fiatalabb korú olvasó számára is a cselekmény viszonyulása az adott műfaji kliséhez, legyen az „juszt se!” ellenszegülés vagy éppen az adott toposz (megfelelő arányérzékkel való alkalmazás esetén egyébként sem elítélhető, sőt részben elvárt) felhasználása.

Márpedig a szerző arányérzékével nincs gond, a magyarázatok talán csak védekezésképpen vagy valóban a gyermek olvasók kedvéért kerültek be. (Érdekes egyébként, van egy tizenkét éves unokatestvérem, aki Spongyabobon és más pörgős szövegű, groteszk fordulatokkal és felnőtt poénokkal telitömött rajzfilmsorozatokon edződött, és engem nagyon meglepett, hogy mennyire vette a felnőttek vicceit, mennyire értette a komolyabb filmeket, amiket alkalmanként megnézett velem és idősebb testvéreivel.)

A hátsó borító tíz évnél idősebb gyerekeknek ajánlja a könyvet, amihez én nyugodt szívvel hozzávettem volna a felnőtteket is, mert szürke, inges-nyakkendős gumiembernek kell lenni, hogy valaki ne élvezze a Dobozvárost. Az a gyermek pedig, aki egy kis szomorúságot vagy a világ érzéketlenségének, fenyegető voltának egy kisebb dózisát nem tudja kezelni, már a nagycsoportot sem éli túl az óvodában.

Egy jelenet volt csak, amit túlzottan erősnek tartok: amikor Zalán egy vonatszerelvény aljába zárva utazik, miközben nyakába folyik egy öntudatlan, elkábított felnőtt ürüléke, még engem is sokkolt kissé, és nem biztos, hogy egy tizenpáréves kölyök könnyen álomba tudna merülni ilyen képek után. Az összes többi ijesztés, vér és halál sokkal kezelhetőbb, indokoltabb, még ha nem is mindennapibb. (Az viszont én is vallom: torz, jellemző kortünet, hogy a mindennapi élettel járó olyan negatív témákat, mint az öregség, halál vagy a szexualitás, sokkal jobban szégyelli, rejtegeti a média és a szórakoztatóipar, mint a gyilkolást és a háborút.)

A Dobozváros nem az a regény, amit Hollywood filmsiker-szériaként adaptálna, és nem csak azért, mert történetesen nem angolul írták meg, párral odébb tőlünk. Kicsit túl darabos, túl merész, gyorsan kapcsol az érzelmi regiszterek között. De ez a legjobb benne. Partnernek tekinti az olvasót, legyen az átlagosnál csak pörköltfoltos fogpiszkáló-hegynyi szöggel nyitottabb felnőtt vagy olvasni tudó gyermek (a szó átvitt értelmében, azaz nem elég ismerni a betűket, meg kell tudni érteni őket, sőt szeretni tudni - meggyőződésem, hogy aki tud olvasni, az szeret is, valamit, akármit, ami hozzá közel áll). Ennyire ritka kincs ma, hogy fáradtságot kell venni – pedig elég csak egész kis kiszerelésben –, hogy az olvasó kulcsot kapjon egy másik világhoz. Ami ráadásul a sajátja.

 

P.S.: Tessék kézbe venni egy könyvesboltban! Tessék beleolvasni, és két óra múlva körülnézni, hogy miért esteledett be közben az utcán! Még nem késő, tessék megvenni Karácsonyra - mindenkinek!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!