Miután John Garfield egy borosüveggel agyonüti szeretője, Lana Turner részegen dalolászó férjét egy sötét éjszaka, az út szélére húzódott autójában, az immár halott áldozat utolsó énekszavai még visszhangoznak pár másodpercig a környező hegyekben. Ha nem tudnánk eleve, hogy a bűn nem marad következmények nélkül, ez akkor is előre sejtetné a későbbi eseményeket. A fatalizmus úgy telepszik rá a boldognak csak nagyon rövid ideig nevezhető, gyilkos pár szerelmére, mint egy élősködő. És tudjuk, hogy nincs számukra menekvés: tetteik visszhangja velük marad életük végéig, és ez az élet egyikük esetében sem fog sokáig tartani.
A noir már csak ilyen: ritkán van benne tiszta szerelem, ártatlan pedig soha. És szinte mindig halálra van ítélve. A csavargó Frank Chambers (Garfield) sorsa már akkor eldől, amikor szeme a földön guruló ajakrúzs gazdájának csupasz lábaira téved. A Nő belép, a Férfi megkívánja – a Férfi elveszett. Az ördögien szép Cora Smith (Turner) egy benzinkutat üzemeltető középkorú, köpcös, vidám kis fickó felesége, házassága elhamarkodott menekülés volt a körülötte legyeskedő hímdisznók elől, élete így most frusztrált és boldogtalan. Hogy ezek ketten még nagy bajba keverednek együtt, már itt nyilvánvaló. Frank felkapja a leejtett rúzst, Cora, a megtestesült férfivágy, páváskodva, öntelten várja, hogy odavigye neki, az azonban ehelyett hetykén, peckesen nekidől a pultnak, „gyere ide, ha kell” arckifejezéssel. Rövid és néma, de intenzív nemi hadviselésük szexuális töltetétől szét akar robbanni a vászon.
Frank és Cora őrülten egymásba gabalyodnak, de a nő nem hajlandó egyetlen garas nélkül célba venni a horizontot, maga mögött hagyni az anyagi biztonságot, és annak lehetőségét, hogy kezdjen valami értelmeset az életével – a bizonytalan vándorlét nem neki való. B terv: pusztuljon a férj! Az első gyilkossági kísérlet kudarcot vall, a törvény felfigyel rájuk, és úgy tűnik, a pár veszi a lapot (a tett pillanatában hirtelen sötétség borul a házra egy rövidzárlat miatt – nem jó ómen), elállnak a szándékuktól. De később újra válaszút elé kényszerülnek, és a második kísérletük sikerrel jár. Ezután már csak a sorssal kellene kibabrálniuk, hogy megússzák ép bőrrel.
Pechjükre, James M. Cain átkozottul fatalista volt. 1934-es A postás mindig kétszer csenget című könyve a hardboiled krimi egyik alapvetése, az első, amiben nem alvilági figurák vagy rendőrök és magándetektívek merülnek alá a bűn bugyraiban, hanem egyszerű kisemberek. Első – mára nagyjából elfedett – filmes adaptációja ’39-ben készült, Franciaországban, a második pedig három évvel később, Olaszországban. Luchino Visconti ez utóbbi, a franciával ellentétben nagyon is híres és elismert művében (Ossessione) azonban alaposan eltolódnak az eredeti arányok: a noir elemek mellékessé válnak, a filmet a szegénységben és kilátástalanságban vergődő kisemberek napi viszontagságai és az azok által behatárolt szerelemi vívódások és viharok viszik előre – nem hiába lett belőle a neorealizmus úttörője. A harmadik híres adaptáció Bob Rafelson nevéhez fűződik, 1981-es, vontatott mozija Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gal azonban inkább köszönheti státuszát a merész konyhaasztalos szexjelenetnek, mint bármi másnak (nekünk, magyaroknak is van egyébként egy, a’30-as évek Budapestjén játszódó adaptációnk).
Egyvalami mindegyik filmben közös: a bűn elől nincs bennük menekvés. Számba véve a többi motívumot és a cselekményt, Tay Garnett szóban forgó, 1946-os feldolgozása a leginkább hű az egyébként igen kurta könyv szelleméhez. A Nő hatalma mindenek felett áll: bár Cora – ellentétben Cain későbbi könyvének, a Double Indemnitynek, és a belőle készült klasszikus Billy Wilder adaptációnak a hősnőjével – nem szándékosan, nem rosszindulatúan manipulálja Franket, iránta érzett szerelme őszinte, a férfi mégis tehetetlenül vonaglik a femme fatale hálójában. Kapcsolatuk viharos, szenvedéllyel, kételyekkel és bizalmatlansággal teli, és bár mindketten próbálnak kikerülni a másik bűvköréből, hiába. Nem csak a szerelem köti ugyanis össze őket, hanem a végzet is.
A néző hasonló ambivalenciával viszonyul Frankhez és Corához, mint azok egymáshoz. Hol a nehéz körülmények boldogságért harcoló áldozatainak, hol aljas, lelkiismeretlen, bitófára való gyilkosoknak látja őket. Előbbi kép mellett van a romlott környezet: a film kissé leülő, bírósági tárgyalásba süppedő középső felvonását a Brute Force fegyőre, Hume Cronyn menti meg, aki visszataszító féregként, gátlástalanul manipulálja, torzítja az igazságszolgáltatást, magánnyomozó jobb keze pedig később megzsarolja a szerelmeseket. Utóbbi benyomást erősíti azonban, hogy a főszereplők kényelmi, anyagi megfontolásból ölnek, és Garnett ráadásul sosem ábrázolja ellenszenvesnek áldozatukat, az alapvetően joviális férjet.
És amikor azt hinnénk, hogy a szerelmesek megmenekültek, és tetteik minden mocskosságuk ellenére boldogsághoz vezetnek, a sors utánuk nyúl. Mintegy mellékesen. Mint amikor egy kellemetlen emberrel való vita után lépnél ki az ajtón, győztesen, de az illetőnek hirtelen eszébe jut utolsó, pusztító érve, és rád szól, hogy „hoppá, várj csak!”. És még vissza sem fordulsz, de már tudod. Franknek egy kicsit később esik csak le – a korszaknak és a zsánernek megfelelően, hiszen kell egy zárszó, ami nyíltan kimondja, hogy bűnözni nem csak, hogy nem szép dolog, de ráadásul ráfizetés is. A befejezés így kissé didaktikus, szerencsére azonban mélyen emberi és noirhoz illően cinikus is egyben – a cím metaforájának magyarázata erősen katartikus, annál jobban csak John Garfield arckifejezése hagy nyomot a nézőben. Az a megkönnyebbülés, az a majdnem-boldogság, amivel megérti, hogy ami történik vele, az jogos és igazságos.