Ha valaki a 21. században némafilmet forgat, az még egyértelműbb gesztus, mint a fekete-fehér film, mert annál is elidegenítőbb, szokatlanabb, ingerszegényebb a mai nézők számára. A kérdés tehát elsősorban nem az, hogy nagy tömegeket fog-e lenyűgözni az alkotás (nem fog), vagy hogy hogyan fog rá reagálni az IMAX 3D filmek közönsége (sehogy, mert véletlenül sem fogják megnézni), hanem az, hogy egy némafilmekkel közelebbi ismeretségbe került, ne adj' isten szerelembe esett nézőt leköt-e. Továbbá ott az első (film a filmben) jelenettől kezdve a levegőben vibráló kérdés: a mindannyiunkban megbúvó nosztalgiát célozta be inkább a rendező egy ízig-vérig korhű némafilmmel vagy posztmodern, gondolkodós-ironikus stílusgyakorlattá futtatja ki majd filmjét?
Nos, a felütésből ez még nem egyértelmű: George Valentin a vászon mögül nézi saját filmjének utolsó képkockáit, majd egymillió dolláros vigyorral a színpadra lép, és - süket tapsviharban hajbókol, a filmszínház zenekara már pihen, de A némafilmes hangsávját nemsokára újra egy szimfonikus zenekar foglalja el egyedüliként, a szereplők pedig csupán mimikával, gesztusokkal, olykor - ha nagyon muszáj - szöveges inzertekkel kommunikálnak.
A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...
A némafilmes tehát kitaposott úton halad: egy kicsi mindenből, inkább tiszteletadás és emlékmű egy korszaknak, mint a némafilm médiumával valódi játékot, párbeszédet kezdeni merő posztmodern mű. Az ősöreg amerikai toposzok, egy ember felemelkedését és bukását illusztráló jelenetek ennek megfelelően jobban is működnek, kerek egészt alkotnak, melyet a hangosfilmes momentumok csak alkalmanként, hangsúlyos helyeken bontanak meg.
Mégis, a filmet pont ezek az (elsőre) váratlan disszonáns pillanatok teszik egyedivé - csakúgy, mint Peppy-t rajzolt anyajegye -, mely a kissé hosszú játékidő ellenére is igen szórakoztató lehet a múltba utazni kedvelők számára. Ebben pedig legalább akkora szerepe van a remek színészgárdának (és a mesebeli intelligenciájú kiskutyának, akit lehetetlen nem imádni), mint a frappáns lezárásnak, mely utólag mutat rá a történet egy olyan kirakósdarabkájára, melyről addig észre sem vettük, hogy hiányzik.