A ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.
Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.
A Maga Sierrában, amit John Huston írt W. R. Burnett regényéből, Roy Earle (Humprhey Bogart) aligha tekinthető a körülmények áldozatának – nyolc év jól megérdemelt börtön után veti bele magát új munkájába, egy kaliforniai nyaraló kifosztásába. Született bűnöző, aki szükség- és törvényszerűen meg is bűnhődik, mégis elnyeri a szimpátiánkat. Walsh komplex emberként ábrázolja őt, szikár, szótlan és kemény, ám messze nem mentes az emberi érzésektől, ráadásul van annyi esze, hogy felmérje: neki már nincs helye ebben a világban. Menekülne hát egy másikba – csakhogy ott sincs helye, és mire ezt is megérti, addigra már késő.
Earle mindenekelőtt szabad akar lenni. Szabad attól az élettől, amit eddig élt, szabad az erőszaktól, az alvilágtól, aminek az évek során kihullottak a méregfogai. A tapasztalt, érett profik vagy börtönben vannak, vagy a föld alatt, a helyüket mitugrász, tehetetlen, beszari fiatalok vették át – a gengszterek aranykorának vége, a világ túl sokat fordult, amíg Earle a rácsok mögött pihent. Hiába is vet rá szemet a rablásba beavatott Marie (Ida Lupino), ő, mint „rosszlány”, annak a világnak a része, amit Earle az „utolsó nagy balhé” után maga mögött akar hagyni. Szemét inkább az ártatlan, jó családból származó, szolid, „tisztességes” Velmára veti, ő jelenti a belépőt számára egy új életbe.
Csakhogy a világ nem fekete és fehér, nem minden ártatlan és tisztességes, ami annak látszik, és Earle ezt saját érzelmei kárán tanulja meg. A gengszter hattyúdalát átszövő szerelmi szálak a nyers modorú főszereplőhöz méltó szikársággal, érzelgősségtől mentesen demonstrálják a kiútkeresés reménytelenségét. Mert hová vezetne a kiút? Velma karaktere a klasszikus gengszerfilm és a noir közti markáns különbség esszenciája. Előbbiben élesen elválik egymástól a jóravaló polgárokat tömörítő társadalom, és az annak szabályain kívül tevékenykedő alvilág, a sötét képű, viszkető ravaszujjú gyilkosaival – utóbbiban azonban a kettő összemosódik, a romlottság ott van mindenkiben, nem csak a gengszterben, hanem a rendőrben, az átlagemberben, és az átlagember bűbájosnak tűnő lányában is. Vagyis nincs kiút, a kiút hazugság.
Bogart csodálatosan játssza a kemény, de sebezhető Earle-t, pályafutása korai éveinek talán legjobb alakítását hozva. A Magas Sierra sikere indította őt el a nagy sztárság felé, ezzel lépett ki a folytonos gengszter-mellékszerepekből (A megkövült erdő, A viharos húszas évek), ezután kapta meg A máltai sólyom és a Casablanca főszerepét, és ahogy olyan klasszikusaiban, mint A Sierra Madre kincse és a Magányos helyen, itt sem a tipikus „bogartizmust” hozta. Lupino tökéletes partnere az izgalmas romlottság és a végsőkig odaadó nő keverékeként, ahogy Velma megakadályozza az új világba való belépését, Marie úgy tartja őt a régiben, akár egy vasmacska.
De ez a régi világ haldoklik, és Walsh nem rejti véka alá, hogy ebben van valami szomorú. Ahogy a szesztilalom idején a népszerűtlen törvénynek ellenszegülő csempészek afféle romanticizált népi hősök lettek, úgy válik Earle-ből is a béklyózhatatlan szabadság jelképe: ha az új világ nem akarja őt, a régi pedig nem tudja megtartani, bemutat mindkettőnek, és a saját feltételeivel távozik. Az autósüldözésbe és tűzharcba torkolló fináléban Earle szó szerint és jelképesen is csúcsra ér: egy hegyen húzza meg magát a rendőrök elől, és nem sokkal azelőtt, hogy végzete beteljesedne, a felkelő Nap sugarai glóriát rajzolnak a feje köré. A gengszter, akinek notóriusságára, kegyetlenségére és indifferens attitűdjére a ’30-as évek zsánerfilmjei figyelmeztették a nézőket, itt, Walsh kezei alatt megdicsőül. A Warner részéről pedig akár nemhivatalos „köszönöm”-ként is felfogható ez a korszak törvényenkívülijei felé: elvégre a showbizniszben ők húzták a legnagyobb hasznot az utcákat vérbe fojtó alakokból. Ég veletek, letűnt korok kétes hősei!