A Vének háborújával kapcsolatban állandóan Heinleint emlegetik fel, amely egyrészről érthető, másrészről meg teljesen felesleges. Kétségtelen, hogy a könyv alapvetése eléggé hasonlít a Starship Troopers-ére, de efféle, sorozással induló katonai scifit már a pulp-éra aranykorában is írtak rengeteget, ez nem a halhatatlan Robert H. fejéből pattant ki (apropó Heinlein: bár Amerikában sokan a legnagyobb hatású életművet hátrahagyó scifi-írónak tartják, nálunk szinte ismeretlen. Miért van ez így? Szerencsére a Galaktika az utóbbi években javított ezen a helyzeten, a Moon is A Harsh Mistress is megjelent magyarul, A hold börtönében címmel.)
A regény főhőse John Perry aznap, hogy reája szakad a hetvenötödik születésnapja, beáll katonának. A Földön, a jövőben, ez természetes: köztudott, hogy a besorozott nyugdíjasok valahol a távoli űrben új, fiatal testet kapnak, amellyel szinte újrakezdhetik az életüket - mindössze annyi a bibi, hogy ezt az új testet a GYV, a Gyarmati Véderő (Colonial Defense Forces, az emberiség űrhadserege) által vívott intergalaktikus háború kegyetlen csatáiban kell megedzeniük. Tíz évig kell harcolniuk, utána leszerelhetnek, ám ezt a tíz évet csak rendkívül kevesen érik meg. Perry és nyugdíjas társai megkapják az új szupertestet, amely némileg ugyan hasonlít egykori, fiatalkori önmagukra, de genetikus és robotikus újítások tucatjai segítségével csúcsra járatódik: a hadszíntérre tuningolt emberi tankok válnak belőlük.
Az emberiség ugyanis agresszív hódító politikát folytat, mert másmilyet az űrben nem lehet. A diplomácia a minimumra korlátozódik, pusztítunk és tömeggyilkolunk, éppen úgy, ahogy a többi faj: gyarmatosítunk kegyetlenül, senkivel sem tárgyalunk. Túlságosan ismeretlen minden, túlságosan széles a kulturális és biológiai lehetőségek galaktikus tárháza ahhoz, hogy barátkozással, ismerkedéssel töltsük az időt, és utóbbiból szinte sosincs elég. Ha mi nem vagyunk elég gyorsak és vérszomjasak, valaki más szerzi meg a bolygót, amelyet kinéztünk magunknak, és az ellenfelet nem kötik majd morális béklyók csapataink elporlasztásával, kibelezésével, felzabálásával kapcsolatban. Az emberiség elérkezett evolúciója csúcspontjára: nincs más célja, csak az ölés.
Ami érdekes, hogy Scalzi ugyan a regény vége felé pedzegetni kezdi a hatást, amit az állandó pusztítás az ember pszichéjére gyakorol, és elkezdi a moralitás mibenlétének fontosságát és/vagy hiábavalóságát tárgyalni, de ez a reflexió mintha csak háttérzörejként lenne a könyvben. A Vének háborúja - amely hatalmas sikert aratott és Scalzi már két folytatást is írt hozzá - egészen addig egy nagyon ötletesen, részletesen, sőt, néha viccesen megírt, kegyetlen és véres un. military sci-fi, a legjobb amerikai klasszikus-ponyva hagyományokat ápoló fantasztikus kalandregény.