Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?
Serling, aki már a Twilight Zone indulása előtt is sikeres sorozatíró volt, a kreatív szabadkéz segítségével megpróbált a társadalomkritika és a tömegszórakoztatás között ellavírozni. A Twilight Zone óriási sikere (bár nehézkesen szerettette meg magát a közönséggel) és összes problémája is ebből adódik: a leghangulatosabb, legfordulatosabb és legemlékezetesebb epizódok azok, amelyek a szociális kritikát képesek tökéletesen az allegória alá rejteni. Mikor ez nem sikerül, az epizód keserűen didaktikus. Amikor azonban összejön, olyasmi születik, amiről még több mint ötven év elteltével is beszélnek a nézők.
Az It’s a good life (Ez egy jó élet) a Twilight Zone egyik leghíresebb része – annyira az, hogy a Simpson család készítői is gúnyt űztek belőle az egyik korai Halloween-epizódban. Rod Serling eredetijének kimenetele azonban meglehetősen különbözik Simpsonék alapvetően optimista kalandjaitól.
Peaksville álmos falucska Ohio végtelen kukoricamezőinek közepén – pontosabban csak volt, mert „egy szörny eltüntette körüle a világot”. Peaksville és lakói most a semmi közepén laknak, mert a város határain kívül megszűnt minden. És egy hatéves fiúcska tette mindezt, informál minket Serling már örökre a képernyőre fagyott, szimpatikus szpíkere. Ez a hatéves fiúcska minden, de minden olyasmit képes véghezvinni, amit csak elképzel. Ő az a bizonyos szörny.
Peaksville lakosai természetesen rettegésben élnek, és mivel Anthony tud olvasni az agyukban, a falusiak kénytelenek az összes, ébren töltött percükben azon erőlködni, hogy „boldog gondolatokat” gondoljanak. Aki nem így cselekszik, azt Anthony „odakívánja a kukoricamezőre”, értsd kitörli a létezésből.
Jó féltucat olvasata is létezik az It’s a good life-nak, de kettő közülük a legéletképesebb. Egyrészt az elcseszett gyereknevelés fantáziatanulmánya, félórás tévés tárgyalása a háború utáni szülőgeneráció azon félelmeinek, amelyek arról szólnak, hogy mire képesek a rettenetes kölkeik, ha hagyják őket szabadon garázdálkodni. Az epizód fináléja, a születésnapi zsúr Anthonyék házában akár lezárója is lehetne a gyerekszörny uralmának, hiszen a szülők egyik ismerőse részegségében fellázad ellene. Ám hiába hívja segítségül a szülőket, illetve a jelenlévő falusiakat; hiába kérleli őket, hogy míg Anthony vele van elfoglalva, vágják fejbe a kölyköt, loccsantsák ki az agyvelejét, de senki még csak meg sem mozdul. Egyrészt félelemből, másrészt mivel annak ellenére, hogy a rém már így is több százak halálát okozta, a középosztálybeli neveltetés nem hagyja, hogy megszegjék a civilizációs tabut.
A másik olvasat hidegháborús, és Serlingnek a szokásosnál simábban sikerült beleegyengetnie a történet anyagába, ellentétben például a Shelter című epizóddal, vagy a harmadik szezon nyitó darabjával, a didaktikus Two-val. Anthonyt, mint a háború utáni – vagy akár mindenkori – diktatúrák egyeduralkodóit testestől-lelkestől ajánlott imádni, ő az egyszemélyes gondolatrendőrség, aki elől nincs menekvés, és akinek mindenki behódol. Pedig csak a kellő pillanatban kellene cselekedni ellene, de erre vagy túl fásultak, vagy túl gyávák vagyunk.
A cselekvés abortusza pedig természetesen csak még több szenvedést hoz magával. Anthony az epizód végén hóval borítja be a nyári kukoricamezőt. A termés ezzel tönkremegy, a foglyul ejtett város lakóinak nem lesz mit enni. A szülei pedig továbbra is csak döbbenten bámulják, ami történik. Szorítja őket mindenféle béklyó, míg Anthony szabadon cselekszik. Egyszerűen ehhez volt kedve.