Egy magányos, koszos, ápolatlan ronin ül egy nemesi klán udvarának közepén – seppukut, rituális öngyilkosságot készül elkövetni, hogy véget vessen éhezésének, nélkülözésének és céltalanságnak. Legalábbis ezt állítja – valójában egy sajátos, gondosan kitervelt bosszú jogos útját járja. Mozdulatlanul, halkan beszélve, halálos nyugalommal várja az idejét, körülvéve a klán szolgálóival és harcosaival, elszeparálva a világtól, mégis annak középpontban.
A Harakiri (Seppuku, 1962; Takashi Miike tavaly forgatott belőle egy remake-et) a legjobb Akira Kurosawa-film, amihez Akira Kurosawának nem volt semmi köze. Kobayashi Masaki (The Human Condition) szamurájdrámája egyszerre a ’60-as évek egyik legjobb, szívszorító emberi tragédiája és keserű, cinikus vádirata egy életmódnak, egy rendszernek, egy egész társadalomnak, ami azóta az enyészeté lett – és ez talán nem is baj.
A film egy nagy klán státuszának és hatalmának szimbólumával, egy ragyogó kiállítású harci páncéllal nyit és zárul. A nyitányban a páncél csupa félelmetes, lenyűgöző erő és nemesség, a záróképek alatt csupa hazugság, becstelenség és üresség. A páncél az, ami, csak a percepciónk változik.
A koszos, ápolatlan ronin, Tsugumo Hanshiro (Nakadai Tatsuya hipnotikus erejű alakításban) az Iyi klántól kéri, hadd vessen véget életének becsülettel, az ő udvarukon. A klán vezetői vonakodnak: 1630-ban járunk, a gazdátlan és étlen szamurájok idejében, és már híre ment, hogy vannak roninok, akik becstelen módon seppukuval fenyegetőzve csikarnak ki alamizsnát a klánoktól.
Hanshirónak figyelmeztetésképp elmesélik egy ilyen ronin történetét: állásért vagy ételért jött kuncsorogni, ők azonban szaván fogták, és végül rákényszerítették a seppukura – amit bambuszkarddal kellett végrehajtania, tekintve, hogy igazi kardját már rég eladta. Hanshihro azonban ezután is tántoríthatatlan – csakhogy ismerte a fiatal szamurájt, akiről az Iyi klán mesélt neki, és ahogy fogalmaz, hagy némi kívánnivalót maga után az, ahogy a klán a szituációt kezelte.
Hashinoto Shinobu, Kurosawa nem egy remekművének forgatókönyvírója (A hét szamuráj, A vihar kapujában, Véres trón) ugyanolyan gondosan, precízen, lépésről lépésre haladva bontja ki a jelen és a múlt eseményei közt váltakozó cselekményt, mint ahogy Hanshiro állítja fel a látszólag kivédhetetlen morális csapdát. Lassan oszlik a főszereplő motivációit borító köd, viszont annál fájdalmasabban: a flashbackek fokozatosan árnyalják a seppukura kényszerített „tisztességtelen” szamuráj történetét, becsületét aprópénzre váltani kívánó senkiháziból kisbabájáért és feleségéért aggódó felelős férfi lesz, akinek a szeretet nevében elkövetett, szamurájkódot sértő tettei még magát a rendíthetetlen erkölcsi szobrot, Hanshirót is szégyenben hagyják. Mert az igazi hős, az igazi ember nem az, aki mindenáron ragaszkodik egy ideához, hanem az, aki képes felismerni, hogy ha túl kell lépnie rajta.
A Harakiriben jó másfél óra eltelik, mire a kardok először kirepülnek a hüvelyükből, de az addig elhangzó szópárbajok nem kevésbé intenzívek és izgalmasak. Kobayashi kamerája lassan, mégis dinamikusan szemléli a meghalni érkezett Hanshiro és az Iyi klán egyre nyilvánvalóbb konfliktusát, ami törvényszerűen vezet egy brutális leszámoláshoz. A finálét három kisebb párbaj vezeti fel, és Kobayashi még itt is késleltet: az első két küzdelemből alig látunk valamit (bár tudjuk, hogy egyébként sem lehetnek hosszúak), csak a harmadikra kapjuk meg a klasszikus felállást, a szélfútta mezővel, és az egymással farkasszemet néző harcosokkal – de oda is el kell jutni egy szűk, párbajra alkalmatlan kis helyiségből, temetőn, erdei úton átsétálva. A feszültség itt már alig elviselhető.
Ahogy Kurosawa, Kobayashi is a romló, összeomló félben lévő rendszert kritizálja, az akkori háborúk utáni Japánt párhuzamba állítva a második világháború utánival (az sem véletlen, hogy Hanshiro Hiroshimából származik), de ő már a múltat sem látja olyan szépnek és fényesnek, nála a fejétől bűzlik a hal, a gyökerétől rothad minden. Nem csak a lenézett roninok feledkeznek el a szamurájkódról, de az ahhoz való ragaszkodásról papoló, azt páváskodva fenntartó nemes klánok is, amik számára a becsület és a tisztesség látszata fontos, nem pedig a becsület és a tisztesség maga. Az álszentség mélyen beleitta magát a társadalomba, olyannyira, hogy leleplezése lehetetlen: a történelmet a győztesek írják, és ők semmitől nem riadnak vissza.
Miközben a tradíció mögé bújva kényszerítik ki az események általuk kívánt végkimenetelét, az embereiket tizedelő, felbőszült Hanshirót nem restek puskákkal agyonlőni – a főszereplő erkölcsi győzelmét (nemes bosszúját éppúgy, mint golyók általi halálát megelőző seppukuját) elmossa a meghamisított történelem. Ahogy az értékeket és a becsületet elmossa az önzés és a barbarizmus.