Az Argo-akció
Ha 10 éve valaki azt mondja nekem, hogy mára Ben Affleckből egy kiváló rendező lesz, csak elnéző mosollyal megsimogatom a fejét, és csendben hívom az ápolókat. A poén rajtam csattan: már a Hideg nyomon és a Tolvajok városa is érett, profi, nagyszerű munkák voltak, az Argo-akció pedig, direktori szempontból talán a legjobb közülük. Affleck visszafogott, mégis erőteljes, dokumentarista stílusban meséli el a ’79-es teheráni túszválság idején a kanadai nagykövetségbe menekült hat amerikai diplomata történetét, akiket egy CIA specialista egy humbugfilm forgatócsoportjának álcázva menekített ki az országból. Leszámítva a lazább, kikacsintós, önreflektív filmes poénkodásokat (John Goodman és Alan Arkin brillíroznak), az Argo-akció hagyományos, régimódi, abszolút szabályos thriller, a szavak legjobb értelmében véve. Vannak ugyan apró hibái (ld. a siralmasan klisés közjátékot a reptéri helyfoglalással), viszont pont a már százszor látott jelenetekben (mint amikor a dühöngő tömeg körülvesz egy köztük araszolva haladó autót) mutatkozik meg, hogy Affleck mennyire mesterévé vált a szakmának. És az utolsó fél órában, amiben csak annyi történik, hogy a szereplők mennek, várnak, és gépre szállnak, mégis olyan izgalmas, hogy kis túlzással a teljes 2012-es hollywoodi termés csak valahonnan nagyon lentről, csodálkozó áhítattal pisloghat fel az Argóra.
Rontó Ralph
Asszem, ami a geekz profilját illeti, ez valahol a periférián helyezkedik el, de muszáj megemlékezni róla. Már csak azért is, mert az utolsó Disney-film, amiről elvarázsolva jöttem ki a moziból, Az oroszlánkirály volt, annak meg lassan 20 éve, és az egércég animációs részlege azóta csak a Pixarnak köszönhetően tudott felszínen maradni (de az utóbbi években már a Pixar is kurvul rendesen). A 8-bites játékának főgonosz szerepét megunó Ralph árkádjátékokon és árkádjáték-evolúción átívelő odüsszeiája azonban szerencsére bőven nem éri be annyival, amennyivel az utóbbi évek gyalázatos dizni-vackai (élükön az elviselhetetlen A hercegnő és a békával), vagyis nem csak aranyos és vicces próbál lenni, hanem gyors, izgalmas, fordulatos, látványos, metafikciós és ötletes is egyben – és mind sikerül is neki. Valakik arrafelé rájöttek végre, hogy már pár évtizeddel túl vagyunk azon a korszakon, amikor szerelem és házasság után pihegő, éneklő állatokkal körülvett hercegnők történetivel aratni lehet a piacon. A Rontó Ralph olyannyira nem jellemző az egércégre (mind hangvételét, mind színvonalát illetően), hogy azt hinném, a Dreamworksnek abból az almából került ki, amiből az Így neveld a sárkányodat. Csak talán még annál is szórakoztatóbb. Ha a Disney ezután ebbe az irányba megy, arra csak annyit tudok mondani: nagyon ideje volt.
Vadállatok
Oliver Stone nagyjából emberemlékezet óta nem csinált vállalható filmet, szóval miért éppen az utóbbi évek egyik legtökösebb regényének adaptációjával tett volna kivételt? Az, ahogy Don Winslow Barbár állatok című könyvét (amely cím a forgalmazónak nyilvánvalóan nem volt elég jó, de annyi baj legyen), mindenhogyan kizsigereli, majdnem nagyobb bűn, mint a WTC-s giccsmaratonja vagy az anthony hopkinsos történelemórája. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy a befejezést olyan gusztustalanul elhollywoodizálja, hogy az eredeti ismerete nem is szükséges hozzá, hogy a néző lehányja a térdét. Tényleg nem. Azon a ponton már tökmindegy, mert a regényhű finisnek is csak akkor lenne értelme, ha a nyílt szerelmi háromszögben lubickoló, a mexikói drogkartellel szembemenő szereplők közötti kapcsolat legalább csak annyira méltó lenne Winslow-hoz, mint Paolo Coelho Cormac McCarthyhoz. De még annyira se. Nincs mélységük, karizmájuk, hiányzik mögülük a háttér (pl. a csaj anyja) és a színészek is csak sármos borostaarccal és dögös női testtel tudnának kiríni, ha nem amúgyis ilyenekkel lenne tele minden amerikai film. A Vadállatok tökéletes példája annak, hogy nem elég egy regény cselekményét – a finálétól eltekintve – szinte pontról-pontra lekövetni az adaptáláskor. Súlytalan az egész.
Az utolsó műszak
Azóta, hogy a Kiképzés forgatókönyvével katapultálta a nevét a „megjegyzendők” közé, David Ayer leginkább nézhető Los Angeles-i zsarudrámákat rendezett (Az utca királyai, Nehéz idők), és pár hónappal ezelőttig úgy tűnt, pályafutása végéig el is lébecol ezen az „oké, de semmi kiemelkedő” színvonalon. Aztán szembeküldte a nézővel Az utolsó műszak című hétköznapi rendőrhorrorját, és jó alaposan képen törölte vele. A film, ami képileg ugyan a kifáradt found footage koncepción alapul, de ami a Chronicle-höz hasonlóan átlépi annak kereteit, két közzsaru történetét meséli el, akik nap, mint nap az angyalok városának legrosszabb környékén gyűrik az aszfaltot. Az epizodikusan építkező forgatókönyv azért működik, mert nem csak az utca mocskába ránt be, hanem a nagyszerű Gyllenhaal és az eszméletlenülszenzációs Pena alakította karakterek fejébe, lelkébe, életébe is, és úgy prezentálja őket, mint hús-vér embereket, nem úgy, mint – jó amerikai szokás szerint – hősöket. Amikor a tetteikkel kapcsolatos pátosz éppen annak határára érne, hogy beterítse a filmet, Ayer valamivel azonnal rákontrázik, és visszahozza őket a földre, nekünk, hozzánk, közénk. Így dolgozza ki belőlünk a katarzist is a finálé után, amiben az addigi részek összeállnak egy nagy, kegyetlen, brutális, rettenetes egésszé. Az év egyik legjobb filmje.