Geekzaj: Street Fighter VS Street Musician

SFvsSM Front.bmp1991. február 13-án elhunyt Arno Breker, a legnagyobb náci szobrász. Olyan nagy volt, hogy a háború után, 1946-ban maga Sztálin kereste meg és ajánlott neki munkát. Breker lazán visszautasította. – Egy diktatúra pont elég volt nekem. – válaszolta.

Ám ez a bejegyzés nem róla szól. Arról szól, ami EGY NAPPAL KÉSŐBB történt, Oszakában. Tizennegyedikén ugyanis a Capcom fiatal producere, Okamotó Josiki lezárta a cég Street Fighter II: The World Warrior c. játékának „910214” sorszámú, hazai forgalmazásra szánt verzióját, majd átadta a gyártásnak. Játéktörténelmi pillanat volt ez.

Tizenöt évvel később a Capcom már egy legendára emlékszik és emlékeztet, hatalmas apparátussal fejve minden lehetséges bevételi forrást. A különböző könyvek, figurák, különleges kiadású kontrollerek és a játék évfordulós kiadásai mellett a piacra került rögtön kettő darab zenei válogatás is. Ma és itt csak az egyikről lesz szó.

A zenei remix versenyt az évfordulóra felhúzott honlap hirdette meg. A szerencsés nyertesek szerzeményei felkerülhettek a STREET FIGHTER VS STREET MUSICIAN c. albumra. Ez végül a megemlékezést követő évben jelent meg, érthetetlen módon szinte kizárólag japán amatőrök munkáit vonultatva fel.

A 71 perc 39 másodperc hosszú album hivatalos zsánerbesorolása house + trance, függetlenül attól, hogy a pályázatnak nem volt ilyen megkötése. Ha nem szeretsz sok betűt olvasni feleslegesen, elárulom, hogy a lemez pocsék. Ne adj érte pénzt, ne töltsd le, kerüld el messzire.

Akiket pedig ez a fiaskó perverz módon mégis bővebben érdekel, kifejtem. (Sőt, a YouTube nevű csodálatos találmánynak hála, itt-ott bele is lehet hallgatni a dolgokba, legalábbis a cikk megjelenésének idején.) A móka kedvéért ez egy kísérleti, szinesztetikus (!) írás lesz, reményeim szerint pontosan olyan keserves és unalmas, mint maga az album. Nos, a korongot lejátszóba helyezve, majd elindítva a következő benyomásokat szerezhetjük:

1. szám – Füllel fogható bizonyítéka annak, hogy vannak dolgok, melyek szigorúan korhoz kötöttek és egyetlen évtized elegendő ahhoz, hogy ne csupán ciki, de irritáló legyen a múltból való felbukkanásuk. Harsány, kellemetlen feldolgozás, alig várjuk majd, hogy előbukkanjon alóla az eredeti intró téma. Elkövető: DJ Doly.

2. szám – Picit jobb a helyzet, de ez se vehető komolyan. A Kazu nevű szerző fogja Ryu témáját, és úgy tűnik, átpasszírozza egy trackeren. Fiatalabbak kedvéért: a tracker elsősorban demoscene fogalom, bár Európában a professzionális játékfejlesztés is használta egy időben, főként Amigán. Számunkra itt és most annyi a hasonlat lényege, hogy bár a stílus rave, különállóan fogod hallani a hangmintákat és ha nagyon öreg vagy, talán látod majd a trackerben fölfelé szaladó hexadecimális értékeket is lelki szemeid előtt. Ez pedig itt: gáz.

3. szám – Ugyanezen témához most Takajo Yuukis nyúl. Pörgős, ugrálós-edzős, bátran elviselné a Street Fighter IV remek soundtrackje is. A szerző mókásan kezeli a hangsávokat is, hatásosan segítve rá a harcos tempóra.

4. szám – Blanka zenéje Soap Dish feldolgozásában. A dzsungeles-majmos felütéstől függetlenül meglepően intelligens feldolgozás, pedig nyers, elemi house mix. Ezen az albumon nyomot tud vele hagyni a szerző, de ez nem igazán elismerés.

5. szám – A Scottishfold Teenage Liot (sic!) ekkor még nem sejthette, hogy Guile témája mindenhez passzol majd és mindenhogy jó lesz az utókornak. Az eredeti hangszerelésre erőszakkal Technotronic köntöst húztak, a szám pedig az utolsó fél percben átmegy circuit bendingbe. Utóbbi huncutságot én személy szerint nagyon élveztem. Mások nem feltétlenül lesznek ezzel így.

6. szám – Taishin Inoue érkezik, aki a Chun-Li témával megtalálta magának az eredeti soundtrack talán legdallamosabb nótáját. A feldolgozás szabad dzsessz kakofóniába fordul, majd rózsaszerűen kinyílik. Aztán bezárul és a szám véget ér, mi pedig csak ülünk meglepetten. Sajnos nem azért, mert olyan jó lett volna.

7. szám – DJ Tabemono elkapott magának. Fogta a főcímet és csinált belőle valamit, ami igazából a Chemical Brothers Loops of Fury kislemezén vagy bármelyik WipEout soundtracken elférne. Kellemes, empirikus darab.

8. szám – E. Honda témája merengősebb és érdekesebb, mint az itt szereplő unalmas és kiszámítható feldolgozás a G-510 fedőnevű szerzőtől.

9. szám – Arról máig megy a vita, honnan ered valójában Ken zenéje, mindenesetre Terra feldolgozása öreg rockeresre veszi a figurát, amitől az egész még gyanúsabbá válik. Az egész pofás gitárszólót sajnos diszharmóniát okozó ütemproblémák és a hangminták sterilitása rántják vissza. Helyenként pedig az egész Korálos hangulatba csap át, már-már látni véljük a Ken Masters kontra százezer fonalát gombolyító nagymama összecsapást, ennek pedig sok keresnivalója nincs egészséges ember életében.

10. szám – Ken téma, második felvonás. Most nosztalgikus, dokumentarista, primitív energianyaláb formájában, ahogy átsuhan egy töctöcölő diszkó felett. Ahogyan azt DJ Sharpnel elképzeli, helytelenül.

11. szám – Nano és Zangief témája, ami akár a lemez csúcspontja is lehetett volna. Bársonyos dzsessz, az összhatáson csak az angol kiejtéssel magyar X-Faktor énekes módjára iszapbirkózó énekesnő ront. Tegyük hozzá, nem sokat. Ettől függetlenül érdemesebb lett volna ezt egy oktávval lejjebb előadni. Itt igazán nem sok hiányzott.

12. szám – Dhalsim zenéje és az ESE (Electronic Sound Eater). Az Adam Freelandet idéző okos elektronika jól áll a számnak, bár a trance hangszerelés miatt a dal inkább egy részeg mesterséges intelligencia, mintsem egy jógi témája. Jó cucc!

13. szám – Msystem és ismét Dhalsim. Csak most Pempős Pistásan. A közepétől több csavar és komoly zenei manőver is kezdetét veszi, ám ettől sajnos még vásári és igénytelenül mulatós marad a produkció.

14. szám – Lelombozó a felhasznált „mesterségesen akusztikus” hangszerpark, ennél azért akadnak jobb hangminták. A hangkép bonyolult, a téma M. Bison (nálunk Balrog), az előadó Morrigan.

15. szám – MOMO Revolution és Balrog (nálunk Vega) zenéje. Az előző számhoz hasonlóan sokat rontanak rajta a választott gépi hangszerek. Ez is összetettebb dal, mikor végre a témához ér, tudatosítani fogjuk majd, milyen erő- és jelentőségteljes a játék eredeti soundtrackje. Késői Rick Wakemanes tónus, romantikus elemekkel.

16. szám – Az előző dal, most a Heavens Wire gondozásában. Ismét egy töctöc feldolgozás, a szerző trance himnuszt szeretett volna gyártani, az eredmény azonban sajnos (számomra) unalmas.

17. szám – Ray Hot Laser és Sagat témája. Dallamos és fülbemászó, de ennek se teljesen szalonképes a hangszerelése. Itt már bátran kijelenthetjük, hogy talán ez az album egyik legnagyobb rákfenéje: a közös nevező az amatőr hangzásvilág.

18. szám – drk/KOYAMA és a Vega (nálunk M. Bison) téma. Lassú dallam, gyors ritmus, unalmas önismétlés, buta cifrázások. Semmilyen.

19. szám – Ez az utolsó. Amilyen rossz volt a kezdés, olyan rossz a zárás: DJ C-TYPE torzított, megszakított, felgyorsított hangmintái nehezen alkotnak koherens dallamot, a felénk hömpölygő zűrzavar legjobb ötlete talán a nyitó és záró YOU WIN – YOU LOSE minta váltogatása.

Itt a vége. Az albumon felvonult előadók jelentős része korábban nem zenélt professzionálisan és később se tett így. Komolyabb zenei pályát pedig csupán a ma is lemezlovasként dolgozó Sharpnel, C-Type és a magát a népszerű Dancemania sorozatra is felverekedő Heavens Wire futott be.

Az említett másik válogatásról, ami egyébként NAGYON JÓ, egy másik alkalommal terveztem írni. A címe STREET FIGHTER TRIBUTE ALBUM. Aztán meggondoltam magam, mert ami Brekernek egy diktatúra, az nekem egy Street Fighter remix album volt. Elnézést. Nézzetek inkább obskúrus élőszereplős, koreai Street Fighter TV sorozat főcímet. Olyat még úgyse láttatok.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!