T. Reiker összes cikke

Geekzaj: Street Fighter VS Street Musician

1991. február 13-án elhunyt Arno Breker, a legnagyobb náci szobrász. Olyan nagy volt, hogy a háború után, 1946-ban maga Sztálin kereste meg és ajánlott neki munkát. Breker lazán visszautasította. – Egy diktatúra pont elég volt nekem. – válaszolta.

Ám ez a bejegyzés nem róla szól. Arról szól, ami EGY NAPPAL KÉSŐBB történt, Oszakában. Tizennegyedikén ugyanis a Capcom fiatal producere, Okamotó Josiki lezárta a cég Street Fighter II: The World Warrior c. játékának „910214” sorszámú, hazai forgalmazásra szánt verzióját, majd átadta a gyártásnak. Játéktörténelmi pillanat volt ez.

Tizenöt évvel később a Capcom már egy legendára emlékszik és emlékeztet, hatalmas apparátussal fejve minden lehetséges bevételi forrást. A különböző könyvek, figurák, különleges kiadású kontrollerek és a játék évfordulós kiadásai mellett a piacra került rögtön kettő darab zenei válogatás is. Ma és itt csak az egyikről lesz szó.

A zenei remix versenyt az évfordulóra felhúzott honlap hirdette meg. A szerencsés nyertesek szerzeményei felkerülhettek a STREET FIGHTER VS STREET MUSICIAN c. albumra. Ez végül a megemlékezést követő évben jelent meg, érthetetlen módon szinte kizárólag japán amatőrök munkáit vonultatva fel.

A 71 perc 39 másodperc hosszú album hivatalos zsánerbesorolása house + trance, függetlenül attól, hogy a pályázatnak nem volt ilyen megkötése. Ha nem szeretsz sok betűt olvasni feleslegesen, elárulom, hogy a lemez pocsék. Ne adj érte pénzt, ne töltsd le, kerüld el messzire.

Akiket pedig ez a fiaskó perverz módon mégis bővebben érdekel, kifejtem. (Sőt, a YouTube nevű csodálatos találmánynak hála, itt-ott bele is lehet hallgatni a dolgokba, legalábbis a cikk megjelenésének idején.) A móka kedvéért ez egy kísérleti, szinesztetikus (!) írás lesz, reményeim szerint pontosan olyan keserves és unalmas, mint maga az album. Nos, a korongot lejátszóba helyezve, majd elindítva a következő benyomásokat szerezhetjük:

1. szám – Füllel fogható bizonyítéka annak, hogy vannak dolgok, melyek szigorúan korhoz kötöttek és egyetlen évtized elegendő ahhoz, hogy ne csupán ciki, de irritáló legyen a múltból való felbukkanásuk. Harsány, kellemetlen feldolgozás, alig várjuk majd, hogy előbukkanjon alóla az eredeti intró téma. Elkövető: DJ Doly.

2. szám – Picit jobb a helyzet, de ez se vehető komolyan. A Kazu nevű szerző fogja Ryu témáját, és úgy tűnik, átpasszírozza egy trackeren. Fiatalabbak kedvéért: a tracker elsősorban demoscene fogalom, bár Európában a professzionális játékfejlesztés is használta egy időben, főként Amigán. Számunkra itt és most annyi a hasonlat lényege, hogy bár a stílus rave, különállóan fogod hallani a hangmintákat és ha nagyon öreg vagy, talán látod majd a trackerben fölfelé szaladó hexadecimális értékeket is lelki szemeid előtt. Ez pedig itt: gáz.

3. szám – Ugyanezen témához most Takajo Yuukis nyúl. Pörgős, ugrálós-edzős, bátran elviselné a Street Fighter IV remek soundtrackje is. A szerző mókásan kezeli a hangsávokat is, hatásosan segítve rá a harcos tempóra.

4. szám – Blanka zenéje Soap Dish feldolgozásában. A dzsungeles-majmos felütéstől függetlenül meglepően intelligens feldolgozás, pedig nyers, elemi house mix. Ezen az albumon nyomot tud vele hagyni a szerző, de ez nem igazán elismerés.

5. szám – A Scottishfold Teenage Liot (sic!) ekkor még nem sejthette, hogy Guile témája mindenhez passzol majd és mindenhogy jó lesz az utókornak. Az eredeti hangszerelésre erőszakkal Technotronic köntöst húztak, a szám pedig az utolsó fél percben átmegy circuit bendingbe. Utóbbi huncutságot én személy szerint nagyon élveztem. Mások nem feltétlenül lesznek ezzel így.

6. szám – Taishin Inoue érkezik, aki a Chun-Li témával megtalálta magának az eredeti soundtrack talán legdallamosabb nótáját. A feldolgozás szabad dzsessz kakofóniába fordul, majd rózsaszerűen kinyílik. Aztán bezárul és a szám véget ér, mi pedig csak ülünk meglepetten. Sajnos nem azért, mert olyan jó lett volna.

7. szám – DJ Tabemono elkapott magának. Fogta a főcímet és csinált belőle valamit, ami igazából a Chemical Brothers Loops of Fury kislemezén vagy bármelyik WipEout soundtracken elférne. Kellemes, empirikus darab.

8. szám – E. Honda témája merengősebb és érdekesebb, mint az itt szereplő unalmas és kiszámítható feldolgozás a G-510 fedőnevű szerzőtől.

9. szám – Arról máig megy a vita, honnan ered valójában Ken zenéje, mindenesetre Terra feldolgozása öreg rockeresre veszi a figurát, amitől az egész még gyanúsabbá válik. Az egész pofás gitárszólót sajnos diszharmóniát okozó ütemproblémák és a hangminták sterilitása rántják vissza. Helyenként pedig az egész Korálos hangulatba csap át, már-már látni véljük a Ken Masters kontra százezer fonalát gombolyító nagymama összecsapást, ennek pedig sok keresnivalója nincs egészséges ember életében.

10. szám – Ken téma, második felvonás. Most nosztalgikus, dokumentarista, primitív energianyaláb formájában, ahogy átsuhan egy töctöcölő diszkó felett. Ahogyan azt DJ Sharpnel elképzeli, helytelenül.

11. szám – Nano és Zangief témája, ami akár a lemez csúcspontja is lehetett volna. Bársonyos dzsessz, az összhatáson csak az angol kiejtéssel magyar X-Faktor énekes módjára iszapbirkózó énekesnő ront. Tegyük hozzá, nem sokat. Ettől függetlenül érdemesebb lett volna ezt egy oktávval lejjebb előadni. Itt igazán nem sok hiányzott.

12. szám – Dhalsim zenéje és az ESE (Electronic Sound Eater). Az Adam Freelandet idéző okos elektronika jól áll a számnak, bár a trance hangszerelés miatt a dal inkább egy részeg mesterséges intelligencia, mintsem egy jógi témája. Jó cucc!

13. szám – Msystem és ismét Dhalsim. Csak most Pempős Pistásan. A közepétől több csavar és komoly zenei manőver is kezdetét veszi, ám ettől sajnos még vásári és igénytelenül mulatós marad a produkció.

14. szám – Lelombozó a felhasznált „mesterségesen akusztikus” hangszerpark, ennél azért akadnak jobb hangminták. A hangkép bonyolult, a téma M. Bison (nálunk Balrog), az előadó Morrigan.

15. szám – MOMO Revolution és Balrog (nálunk Vega) zenéje. Az előző számhoz hasonlóan sokat rontanak rajta a választott gépi hangszerek. Ez is összetettebb dal, mikor végre a témához ér, tudatosítani fogjuk majd, milyen erő- és jelentőségteljes a játék eredeti soundtrackje. Késői Rick Wakemanes tónus, romantikus elemekkel.

16. szám – Az előző dal, most a Heavens Wire gondozásában. Ismét egy töctöc feldolgozás, a szerző trance himnuszt szeretett volna gyártani, az eredmény azonban sajnos (számomra) unalmas.

17. szám – Ray Hot Laser és Sagat témája. Dallamos és fülbemászó, de ennek se teljesen szalonképes a hangszerelése. Itt már bátran kijelenthetjük, hogy talán ez az album egyik legnagyobb rákfenéje: a közös nevező az amatőr hangzásvilág.

18. szám – drk/KOYAMA és a Vega (nálunk M. Bison) téma. Lassú dallam, gyors ritmus, unalmas önismétlés, buta cifrázások. Semmilyen.

19. szám – Ez az utolsó. Amilyen rossz volt a kezdés, olyan rossz a zárás: DJ C-TYPE torzított, megszakított, felgyorsított hangmintái nehezen alkotnak koherens dallamot, a felénk hömpölygő zűrzavar legjobb ötlete talán a nyitó és záró YOU WIN – YOU LOSE minta váltogatása.

Itt a vége. Az albumon felvonult előadók jelentős része korábban nem zenélt professzionálisan és később se tett így. Komolyabb zenei pályát pedig csupán a ma is lemezlovasként dolgozó Sharpnel, C-Type és a magát a népszerű Dancemania sorozatra is felverekedő Heavens Wire futott be.

Az említett másik válogatásról, ami egyébként NAGYON JÓ, egy másik alkalommal terveztem írni. A címe STREET FIGHTER TRIBUTE ALBUM. Aztán meggondoltam magam, mert ami Brekernek egy diktatúra, az nekem egy Street Fighter remix album volt. Elnézést. Nézzetek inkább obskúrus élőszereplős, koreai Street Fighter TV sorozat főcímet. Olyat még úgyse láttatok.

Spelunky

(Ez a cikk szerkesztőségünk legújabb tagjának, az 576Kbyte egykori főszerkesztőjének, Magyarország egyik jelenlegi legjobb videojáték-designerének, Theodore Reikernek a Geekblogos debütálása - WF.)

Másfél éves kislányom az ajtóban áll, jobb orrlyukából vaskos, méregzöld baktériumfonal lóg a felső ajkára. Kicsi nyelve kinyúl és finoman, akár egy csáp megtapogatja – majd egy határozott mozdulattal aláékelve, a másodperc tört része alatt szakítja ki és rántja be az orrváladékot a szájába. Hatéves fiam a kanapén hangosan hördül fel. – Fúúúj, milyen gusztustalan!

Az. De elgondolkodtató is. Előbbi gyermekem soha nem hallott Friedrich Bischingerről, még ösztönösen cselekszik; utóbbi már agymosás áldozata. A szülői agymosásé, ami a társadalmi kompatibilitás nevében cselekszik, a gondos nagyszülői programozásnak hála.

Nos, a Mossmouth játéka valami hasonló dolog, ráadásul nem pusztán a barlangász-kincskereső metafora kapcsán. Ösztönösen, zsigeri alapon nem kérdőjeleződne meg a Spelunky 2012-es legitimitása. Sőt, roppant örvendetes, hogy a kritikusokra hallgatva sem. Nézzük azonban a siker üzleti mértékét: bizony, reklámhadjárattól függetlenül a társadalom már javában megveti, amit képvisel. Undorodnak tőle. Nagy valószínűséggel hasonlóan cselekszik majd tehát mindenki, akit az Internet nevel, képez és formál. Rövidebben: mindenki. A pokolian nehéz, kegyelmet nem ismerő videojáték fogalma már a múlté. De nem úgy, mint a rabszolgatartás, vagy a melegek hátrányos megkülönböztetése. Úgy, mint a fika fesztelen fogyasztása. Suttyomban túlélt, genetikailag kódolt tabu.

A készítőinek kell adnod a pénzed, kedves olvasó. Ezt tanácsolom neked, függetlenül attól, hogy ez egy négy évvel ezelőtt megjelent, ingyenes számítógépes játék konzolos felújítása. A két változat közti minőségbeli ugrás ugyanis hatalmas. Ha az eredeti játék fejlesztési idejét is belekalkuláljuk, úgy hat éven át csiszolgatta a teremtője, bizonyos Derek Yu. Róla elég annyit tudni, hogy hiteles független fejlesztő tud lenni úgy, hogy közben nem érzi szükségét a divatos, ám visszataszító hipszter külsőségeknek.

Hogy mi a Spelunky? Hivatalosan procedurális platformjáték. Tehát mászkálós-ugrálós akció-kalandjáték véletlenszerűen generált elemekből összerakott pályákon, sírrabló tematikával. Ha volt mikrogéped a nyolcvanas-kilencvenes években, akkor egyszerűen elmagyarázható: olyan ez, mint a Rick Dangerous, a Montezuma’s Revenge, vagy a Gordian Tomb; de főleg olyan, mint az 1983-ban bemutatkozott Spelunker, hiszen az ihlette. Csak éppen ez minden egyes játék alkalmával újragondolja önmagát és a kihívásait. Szófordulatai megtanulhatók, a meséje azonban minden alkalommal más.

A Spelunky hőse egy kalapos-ostoros kincsvadász, akinek feltett szándéka meglelni az Aranyvárost és annak roppant kincseit. Természetesen az oda vezető úton rengeteg veszély és ellenséges lény leselkedik rá – pontosabban rója egyszerű, de halálos programja vagy mesterséges intelligenciája által meghatározott útvonalát. Csapdák, mérges pókok, zombik, kígyók, denevérek; sőt, jetik, földönkívüliek, maga Káli istennő meg lucha libre birkózók is. A játék során négy világon keresztül ereszkedünk majd a cél felé, mindegyik 4 pályából áll. Állást menteni sehol sem lehet.

A terepbe lyukat ütő bomba és a vertikális közlekedést segítő kötél alapfelszerelés, de útközben további érdekes tárgyak, ezekhez kapcsolódó titkos pályák és izgalmas stratégiákat katalizáló találkozások tucatjai várják, hogy felfedezd őket. A játékwikik korában persze nem kunszt ezeket meglelni, ám az egészhez jókora ügyesség és szerencse is kell. Ez a két előfeltétel pedig garancia arra, hogy a tervező minden gondosan előkészített örömforrása valóban azzá váljon elérésekor vagy megkaparintásakor. Persze, van vége a történetnek: de számodra az nagyon messze van. Nem térben és nem is időben. Az eléréséhez szükséges tapasztalatban mérve.

A számítógépes eredeti egy játékkészítő szoftver, a Game Maker segítségével készült, többen erőteljesen kritizálták vezérlése miatt. Az Xbox változat programozója Andy Hull, akinek fegyelmezett, lényegre törő kódja megbízható technológiai alapokra helyezi Yu kifinomult szabályrendszerét. Yu pedig a kommersz változattal szintet lép: a vezérlés feszes, kezes, pontosan olyan, amilyennek a Nintendo tervezői lőtték volna be Kiotóban, ha Mario játék lenne. A teljes egészében újrarajzolt vizuális elemkészlet valamint a karakterek jó ízléssel lettek megalkotva, professzionális szintre emelve a korábbi műkedvelői kuriózumot. Ezt a kompakt, kikezdhetetlen csomagot fejeli meg Eirik Suhrke AdLib hangkártyán átszűrt hatású jazz soundtrackje, tökéletesen festve alá a mesés kincsek keresését.

Konzolon van továbbá többjátékos üzemmód: egyszerre akár négy kalandor is ereszkedhet. Egymással különösen türelmes partnerek számára ajánlott, jó móka.

Az ihlető Spelunker barlangász hőse a mai napig igazi szupersztár – Japánban. Ott ugyanis ő minden idők legpuhányabb videojáték-karaktere, az őt szerepeltető játék pedig a kaka szinonímája. A Mossmouth produkciójának hőse leveti a sisakot, kalapjára csupán tiszteletadásból tűzi fel a karbidlámpát, de ő is pontosan tudja, hogyan váljon ikonná.

A magamfajta számára a Spelunky ugyanis az, aminek minden videojátéknak lennie kéne. A Spelunky mazochizmus. A játék arról szól, hogy meghalsz, aztán újrakezded. Aztán ismét meghalsz. Újra és újra. Minden egyes alkalommal tanulsz belőle, ahogy teszik ezt a Dark Souls játékosai is, de ezt a körülötted élők nem tolerálják majd úgy, mint az említett nagy költségvetésű fricskát. Ezzel egyedül leszel, vagy egy nagyon szűk kommunában élsz majd együtt. De megmagyarázni, legitimálni soha nem fogod tudni az 1500+ újrakezdésed.

Ahogy a kölykök se fogják tudni soha a takonyevést. Ahhoz már rossz korban születtek, rossz családba.