Ha valaki a fenti címet olvasva esetleg arra fogadott volna magában, hogy már a kritika első sorában megemlítődik a Dexter név… nos, az nyert. Valóban nehéz úgy nyilatkozni egy (látens) sorozatgyilkosról szóló, egyes szám első személyben narrált regényről, hogy ne egyből mindenki kedvenc vérképelemzőjére asszociáljunk. Erről a témáról könyvet írni pedig nyilván még kevésbé lehet anélkül, hogy a szerzőt – akarva vagy akaratlanul – ne befolyásolja a sorozat sikere. Dan Wells tisztában volt vele, hogy mire vállalkozott, sőt talán még bízott is benne, hogy debütáló regényére is jutni fog egy kevés a Dextert övező dicsfényből. Ezen a ponton akár el is kezdhetnénk anyázni az írót, mint undorító opportunistát, aki nem csak, hogy elschmitteli Jeff Lindsay szellemi termékét, de még ifjúsági matinét is farag belőle – a Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője ugyanis egy tinédzserfiú.
A felháborodásra azonban nincs semmi okunk. Egyrészt Lindsay regényei sem számítanak a krimiirodalom klasszikusainak, másrészt Wells-nek sikerült annyit csavarnia a történeten, hogy ne tűnjön a regény szimpla fan fiction-nek. Az alapötlet mindenesetre Lindsay-től és / vagy a sorozatból származik, ahol a felnőtt Dexter vívódásai mellett a kamasz Dexter életéből is kapunk némi ízelítőt. A különbség közte és a 15 éves John Wayne Cleaver közt az, hogy utóbbi – egy apafigura hiányában – kénytelen saját magán diagnosztizálni a sorozatgyilkos hajlamokat, és egyedül alkotni meg azt a kódexet, ami meggátolja, hogy ki is élje ezeket az ösztönöket. John tehát tudja magáról, hogy szociopata, és el is meséli a pszichiáterének, illetve az olvasónak, hogy pontosan mivel is jár ez a kondíció. Wells könyve ebben a tekintetben még hitelesebb is, mint a Dexter, amíg ugyanis utóbbi főhőse sokszor olyan intenzív érzelmekre ragadtatja magát, amire egy valódi szociopata soha nem lenne képes, addig Johnról elhisszük, hogy tényleg nem ismeri az empátiát. A hullákban ellenben nagy rutinnal vájkál, köszönhetően annak, hogy anyja és nagynénje üzemeltetik a helyi halottasházat, akik megengedik neki, hogy besegítsen a balzsamozásba.
A csonka család és kisváros nem túl idilli életét egy valódi sorozatgyilkos bolydítja fel. Johnt természetesen felizgatja a tudat, hogy a rengeteg témába vágó könyv és cikk után végre élőben, testközelből figyelheti meg egy (potenciális) kollégája ténykedését. Mivel maga is szociopataként gondolkodik, neki van a legnagyobb esélye rá, hogy kinyomozza, ki áll a brutális mészárlások mögött. A szerző ezen a ponton bedob egy laza műfaji csavart, amit akár csalódásként is fogadhatnak azok, akik egy sima Dexter-parafrázisra vágytak, de éppen azért hasznos a megoldás, mert kilöki némileg a nagy testvér árnyékából a regényt.
Wells élvezetesen, pergő stílusban ír, és ugyan a történet nincs telezsúfolva nagy fordulatokkal, képes végig lekötni az olvasót. Ha kicsit hosszabban időzne el egy-egy karakteren, vagy még mélyebbre hatolna John pszichéjébe, akár John Ajvide Lindqvist kamaszhorrorjával (Hívj be!) is egy napon lehetne említeni. Ehelyett „csak” az igényes ponyva kategóriájába fér bele.
Fumax, 2012. 240 oldal.