Beast of 2012 - The Berzerker szerint

Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.

avnegers2012.jpg

Amik után csettintettem:

Avengers:

Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?

Warrior:

Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy  tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!

Snowtown:

Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.

Chillerama:

Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét.  Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.

Looper:

Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.

Hugo:

Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!


Cabin in the Woods:

A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.

Amik után anyáztam:

The Expendables 2:

Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.

The Man with the Iron Fist:

Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.

Ghost Rider 2:

Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.

Futottak még:

The Amazing Spider-Man:

Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!

Dredd:

Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.

Chronicle:

Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.

Prometheus:

Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.

Dark Knight Rises:

A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.

Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!