A korábban megkezdett 2012-es társasjátékos „toplista” itt és most folytatódik. Ha esetleg lemaradtál volna róla, itt bepótolhatod [első felvonás], mi fán termett az első hat játék. Csak ismétlésképpen: a listám nem állít fel sorrendet a játékok között, az azonban mindegyikről egyértelműen kijelenthető, hogy 2012 legkiemelkedőbb alkotásai közt tartják számon, így a legtöbb „buzz”-t generáló és leginkább keresett, legtöbb érdeklődést kiváltó címekről van szó. Következzék hát a maradék 6+1 társasjáték.
MAGE WARS Arcane Wonders Bryan Pope, Benjamin Pope
A semmiből üstökösként robbant be a köztudatba a Mage Wars, és már az előzetes hírek is bíztatóak voltak. Aki figyelemmel követte a játék fejlesztését, az előtt el lett húzva a mézesmadzag, de ki bánja, mikor a tavalyi év egyik legjobb társasa született meg. A Mage Wars egy taktikai harci játék, ami erősen merít a Magic-ből, ám mielőtt csalódottan odébb állnánk, le kell szögezni: a tervezők bevallottan egy olyan játékot akartak készíteni, amiben nem kell attól tartani, hogy nem húzzuk fel a megfelelő lapot, vagy bukjuk a partit a láma keverés miatt. A pofás doboz négy teljesen eltérő képességű varázslót, számtalan varázslatot jelképező kártyát, egy profin kidolgozott játékteret (arénát) és megannyi jelölőt rejt. Ebben a kétszemélyes mágikus csihipuhiban az egyik mágust irányíthatjuk, aki az aréna kövére lépve igyekszik bevetni minden fortélyát, trükkjét, mágikus arzenálját, hogy legyőzze a rivális kollégát. Varázslatainkat saját szájunk íze szerint állíthatjuk össze, és nem pakliból húzzuk véletlenszerűen, hanem egy nagyon baró „varázskönyvbe” pakolva őket, akármikor akármelyikkel borsot törhetünk ellenfelünk orra alá. Aki kiábrándult a Magic-ből, adjon egy esélyt a Mage Wars-nak.
1989: DAWN OF FREEDOM GMT Games Jason Matthews & Ted Torgeson
A hihetetlen népszerűségnek örvendő Twilight Struggle alkotóinak legújabb ékköve. Hasonlóan a nagy tesóhoz, két politikai erő küzd egymással, hogy bebizonyítsa idológiája fennsőbbrendűségét, ám míg a Twilight Struggle-ben az egymással hidegháborúba bonyolódott USA és Szovjetunió méricskélte össze képzeletbeli hímtagját, az 1989-ben nekünk, magyaroknak is hazai pályát jelentő Vasfüggöny mögötti országok feletti uralomért megy majd a harc. Az egyik játékos a Demokráciát, a másik a Kommunizmust testesíti meg arra a két-három órára, amíg a részletesen kidolgozott politikai térképen egy zseniális kártya-vezérelt mechanizmus segítségével vagy sikerül megismételni az 1989-es év rendszerváltásait, vagy a szocialista blokk példátlan módon egyben marad az egypártrendszer irányítása alatt. Nem egyszerű játék az 1989, alapos elmélyülést igényel, a legnehezebb játékok közt tartják nyilván a szériát, de stratégia terén elképesztő mozgásteret ad a játékosok kezébe, történelmileg pedig nem csak hogy a legutolsó szóig hiteles, de még tananyagként is használható (már ha kenjük az angol nyelvet). A kártyákon szereplő események remekül illeszkednek a játék rendszerének működésébe, és teszik ezt oly módon, hogy tökéletesen passzolnak a megidézett történelmi korszakba, mind a megjelenésüket, mind a tartalmukat tekintve. Nem mellesleg hatalmas feeling személyesen felszabadítani Miskolcot és Debrecent.
MICE AND MYSTICS Plaid Hat Games Jerry Hawthorne
Komoly témák után valami könnyedebb: a kooperatív társasok palettáját színesíti a meseszerű kalandokat ígérő Mice and Mystics. A játékosok egy középkori vár néhány lakóját személyesíthetik meg, akiknek feltett szándékuk, hogy megmentik a királyt a rá leselkedő veszedelemtől. Igen ám, de van egy nagy bökkenő: mind egerekké változtak. A csodásan megrajzolt moduláris terepelemekből meséről mesére rajzolódik ki egy több részből összeálló, játéküléseken átívelő történet, ami során cincogó hőseink (a herceg, egy kovács, javasasszony, stb.) patkányokkal, pókokkal, csótányokkal, és egy macskával kénytelenek szembenézni, míg végre számtalan akadály legyűrése után elérik céljukat. Szerepjáték-szerű mechanizmusok (lásd még Descent 2.0) és a beleélést garantáló, szó szerint meseszép tartozékok nyújthatnak maximum négy főnek önfeledt pár órát, ám szabályai lehetőséget adnak a szóló játékmódra is, amennyiben kalandosabb passziánszra szottyanna kedvünk. A mesekönyveket idéző külcsín ne tévesszen meg senkit, a Mice and Mystics nem egy gagyi játék, összetevőinek köszönhetően egyaránt élvezhetik gémerek és családok is.
STAR WARS: X-WING MINIATURES GAME Fantasy Flight Games Jason Little
Egy korábbi cikkemben említettem, hogy az FFG rácuppant a Star Wars frencsájzra, és úgy megfeji, mint annak a rendje és módja – nem mintha ez baj lenne, a fejőstehenekkel így szokás, az SW univerzum pedig születése óta annak minősül. A kiadó a szépemlékű X-Wing PC-s játéksorozat farvizein haladva jelentette meg a figurás taktikai játékok táborát erősítő gyűjtögetős őrületét, ami a Netrunner-höz hasonlóan hamar tömegek kedvencévé avanzsált. Nem véletlenül: a Star Wars eredeti trilógiájából vett űrjárgányok eszméletlenül jó modelljei gondoskodnak a vizuális csábításról, a remek és könnyen kezelhető szabályrendszer (amit az első világháborús Wings of War nevű játékból emeltek át) pedig maradásra késztet, sőt, rajongóvá tesz. Innen már csak egy lépés, hogy pénztárcánkat kiürítve gazdagítsuk űrflottánkat az időközönként megjelenő újabb és újabb miniatúrákkal, mint amilyen például a minden geek álmaként is aposztrofálható Millenium Falcon. Az alapdoboz megvétele arra pont megfelelő, hogy beleugorjunk és kipróbáljuk, azonban a valóban élvezetes és taktikus űrcsatákhoz érdemes begyűjteni a választott oldalunk (Lázadók vs. Birodalom) eltérő tulajdonságokkal rendelkező hajóit. A játék sikerét és a kiadott figurák mennyiségét elnézve jó év volt ez az FFG-nek.
REX: FINAL DAYS OF AN EMPIRE Fantasy Flight Games Corey Konieczka, Christian T. Petersen, és mások
Maradjunk még kicsit a science-fiction világában. Az FFG éveken át próbálta a remek Dűne társasjáték jogait megszerezni, hogy korhű köntösben újra kiadhassa. Sikertelenségük eredménye a Rex: mivel játékmechanizmusokat nem lehet levédetni, fogták az eredeti Dűnét, alárittyentették a Twilight Imperium népszerű univerzumát, áramvonalasították és felturbózták a szabályait, majd egy alapos ráncfelvarrást követően piacra dobták a fenti néven. Háttérsztori tekintetében a Twilight Imperium előzményeit játszhatjuk le: a galaktikus béke végnapjai és széthullása a központi téma. A Rex a stratégiai játékok kedvelői között, ha nem is zajos, de egyértelmű sikert aratott. Hat, mind lehetőségeiben, mind győzelmi feltételeiben különböző játszható faj, hathatós, a játék során valóban jelentkező diplomácia, árulás és átverés funkcionálnak hozzávalóként, a hab tetején pedig az elképesztő megvalósítás és jól ismert FFG színvonal a cseresznye. A galaktikus birodalom fővárosát jelképező, szektorokra felosztott játéktáblán zajlik majd a csatározás, aminek célja a létfontosságú objektumok ellenőrzés alatt tartása. A játék pikantériája, hogy az agresszor, a bilit a levesbe borító fél az emberi faj, aki gyakorlatilag bombázás alatt tartja a várost, az egyik játékos lesz - a többiek állásfoglalása már nem ilyen egyértelmű, az oroszlánfejű Hacan-ok akkor nyernek, ha senki sem nyer, a teknősféle, kimondhatatlan nevű Xxcha-k pedig "megjósolnak" valakit a játék elején győztesként; ha bejön a tippjük, ők nyertek! Stratégia-rajongóknak mindenképp kipróbálandó darab.
SEASONS Asmodee Régis Bonnessée
Egyedi színvilágával rögtön kitűnik a többi játék közül a Seasons. Ahogyan mechanizmusait, úgy besorolását tekintve is a bizalmatlanságot kiváltó, ám kipróbálás után elismerést begyűjtő elegyek jegyeit hordozza: a dobókocka menedzsmentet vegyíti a kártya-draftolással, a könnyedebb családi játékok ismérveit pedig a komplexebb, tematikus megoldásokkal. Emellett ízig-vérig francia játék a Seasons, a dizájn központi szerepet tölt be benne (mind a grafikák kimagasló művészi kivitelezésére, mind a tartozékok színes-szagos mivoltára értve). Szerencsére a játékmenet is remekül sikerült, 50 egyedi hatású kártyából kell az elején kilencet kiválogatnunk, vagyis inkább a 7 Csodához hasonlóan a körbeadogatós módszerrel kidraftolnunk (választunk egyet a kezünkben lévő lapokból, félretesszük magunknak, a többit átadjuk egy másik játékosnak, aki a sajátjaival szintén így tesz, vagyis ezúttal abból választunk egyet, és így tovább). A későbbiekben ezekkel igyekszünk minél több kristályt gyűjteni, ám ehhez a négy évszak váltakozásának megfelelő dobókockákkal dobott akciókat muszáj használnunk. Elsőre kuszának hangzik, menet közben azonban szépen összeáll, bár időbe telik, mire rájövünk, melyik kártya mire jó, ezért aztán a Seasons-el is érdemes jópárat játszani, hogy eldöntsük, nekünk való-e.
Ezzel végére is értem a 2012 legígéretesebb játékait felvonultató szubjektív módon összeállított listámnak. Tizenkét darab játékot lőttem be magamnak cél gyanánt, ám időközben felmerült bennem, hogy idekívánkozna még egy, ahogy a totóba a +1. Tehát befejezésül álljon itt a tavalyi évben nagy összegeket megmozgató Kickstarter egyik sikercíme.
THE MANHATTAN PROJECT Minion Games Brandon Tibbetts
A Minion Games eredményesen kalapozott össze annyi pénzt, amennyiből fel tudták venni a versenyt a nagyobb kiadók minőségi termékeivel. A hidegháborús Manhattan-terv témáját feldolgozó játékuk minden porcikájában tetszetős darab, az atomháborús fegyverkezési verseny időszaka mind hangulatában, dizájnjában, mind a játszhatóság szempontjából remekül el lett találva. Egy munkás lehelyezős eurogame-ről van szó, de olyan sok helyen bővítették ki apróságokkal, hogy egy rendkívül mély és számos lehetőséggel teli tervezgetős játékot kap, aki beruház rá. A cél: minél több és jobb atombombát építeni, ám ahhoz mérnökök, tudósok, dúsítóüzemek és rengeteg urán szükségeltetik, hogy az ipari kémkedésről ne is beszéljünk. A játék során munkásainkat egy szemkápráztató részletességgel megrajzolt központi táblára küldhetjük el melózni - így tudunk újabb épületekhez jutni, amiket a saját táblánkon gyűjtünk, és amik újabb lehetőségekkel toldják meg repertoárunkat. A működőképes bombákig azonban hosszú és gyötrelmes az út: egyetemeken kell mérnökeinket és tudósainkat kiokosítani, uránt és plutóniumot kell szereznünk, üzemet, ami feldolgozza azt, tervrajzokat a bombákhoz, mindeközben meg is kell védenünk tulajdonunkat a kémektől és az ellenséges bombázóktól. Szóval van mit ügyködni ebben a játékban! A készítők a humort sem spórolták ki, mindegyik bombának egyedi elnevezés jutott, amiken jókat lehet derülni. Magyar vonatkozása is van ám a játéknak: a Kártyagyár és a Minion Games megállapodása értelmében, kiváló minőségben és magyar nyelven is elérhető bárki számára A Manhattan Projekt.
Habár lassan kifutunk a szokásos év eleji toplistázás időintervallumából, még nem késő kirukkolni egy újabbal, pláne, ha az olyan területet érint, ami egyfelől sokáig kiaknázatlannak számított a blog szempontjából, másfelől visszatekintve az elmúlt évekre, hiánypótló szerepet tud betölteni. Ahogy a címből is kiderült, a társasjátékok kerülnek most terítékre, méghozzá a 2012-ben megjelent sok-sok címből válogattam ki Nektek párat. Természetesen nem ad hoc alapon, csak úgy rábökve néhányra, hanem fórumokon, blogokon és ismertetőkön átrágva magam állítottam össze az alábbi listát, ami terjedelmi okokból két részben kerül közlésre.
A filmekkel és a könyvekkel ellentétben társasokról írni másfajta megközelítést kíván: egy filmet megnézni kábé két órába telik, véleményünk a minket ért benyomások alapján rögtön van. Hasonló a helyzet a könyvekkel is, bár ott a befogadásra szánt idő kitolódhat ugye amiatt, hogy milyen hosszú a szóban forgó olvasmány. Egy társasjátékkal azonban ismerkedni kell, kényes fajta, nem lehet rögtön az első randi után ágyba vinni. Újra meg újra meg kell látogatni, ízlelgetni, próbálgatni, míg fel nem tárja belső értékeit, és alaposabb pillantást enged magába. Persze nem ez a – egyébként élvezetet nyújtó – mizéria az egyedüli tényező, ami megnehezíti a verdikt születését, ott van a hozzáférhetőség problematikája is. Eme fenti két „kifogásnak látszó” tényező miatt fordulhatott elő (csakis), hogy az alant következő játékok egy részét legnagyobb bánatomra (még) nem tudtam kipróbálni.
Azonban, hogy ne érje szó a ház elejét holmi félinformációk és kétes tartalmak ügyében, egyrészt a leghozzáértőbb helyeket kerestem fel (BoardGameGeek.com, LFG.hu, Dice Tower, Board to Death, Watch it Played!), másrészt nem is igazi toplista akar ez lenni kéremszépen, hanem, ahogy a címből is kiderül, a tavalyi év legígéretesebb alkotásai, amik jómagam és a geek többség szerint eszméletlenül jól sültek el. Tehát következzék szigorúan rangsorolás nélkül a 2012-ben megjelent 12+1 legjobb társasjáték!
DESCENT 2.0 Fantasy Flight Games Daniel Clark, Corey Konieczka, Adam Sadler, Kevin Wilson
A Delta Vision által korábban koporsó méretű dobozban magyarul is kiadott Odalent – Kalandok a mélyben nevű dándzsön-mászka modernizált, átgondolt, sallangoktól megmetszett második kiadása. A jó öreg Dungeons&Dragons által lefektetett oldschool fantasy játékstílus - mit stílus, külön oldalhajtás! – FFG általi újraálmodása, vagyis: végy egy csapat kincsekre és vérre szomjazó kalandozót, zavard be őket egy szörnyektől hemzsegő barlangrendszerbe vagy labirintusba és menjen a féktelen felfedezés, szörnygyilok meg gyűjtögetés. A játék elődjéhez képest egyszerűbb, de játszhatóbb, immár nem félezer apró mütyür van hozzá, hanem csak kábé kétszáz, az elmúlt évek tapasztalatai pedig kiforrottabb és változatosabb, hosszabb távra szóló, nem mellesleg rövidebb játékmenetet szültek. Minden más maradt a régi: a társaságból egy ember lesz a főgonosz, aki a szörnyeket irányítja, a többiek pedig a dicsőségre szomjazó kalandozók. A külcsínre sem lehet panasz, rengeteg frankó műanyag figurát, csodálatosan kidolgozott, moduláris játéktáblát rejt az immár elfogadható méretű doboz.
ROBINSON CRUSOE: ADVENTURE ON THE CURSED ISLAND Portal Publishing, Z-Man Games Ignacy Trzewiczek
A 2012-es esseni játékvásár (a társasjátékosok Mekkája) egyik nagy vihart kavart címe. A nehézsúly tuti befutója, a kooperatív és tematikus játékok újabb megkerülhetetlen sarokköve. A 51st State-et elkövető lengyel úriember nagyszabású projektje, amiben hajótörött Bear Grylls-ként gyakorolhatjuk a túlélés törvényeit egy játékülésenként változó veszélyekkel telizsúfolt szigeten (kitörni készülő vulkán, kannibál törzs, mérgező köd, stb.). Komplex, a döntéseinkre kvázi reagáló mechanizmusokat, logikus, jól átgondolt rendszert kap, aki a kalandfilmekből ismerős élethelyzet konyhaasztal és radiátor melletti átélésére adja a fejét. Váratlan, következményektől sem mentes események és embert próbáló időjárás nehezítik az egyébként halálos döntéseket igénylő játékmenetet. 1-4 főig játszható, tehát akár szólóban is neki lehet gyürkőzni.
DUNGEON COMMAND Wizards of the Coast Chris Dupuis, Peter Lee, Kevin Tatroe, Rodney Thompson
A Magic-ről elhíresült Wizards of the Coast újabban nekifeküdt kiaknázni a társasok piacát és milyen jól tette. A D&D brand más címei mellett üdítő újdonsággal jelentkeztek, ami a figurás asztali harci játékok és a gyűjtögetős kártyák ötvözeteként jellemezhető. Akár a Warhammer és társai esetében, külön dobozokban kapható eltérő képességekkel és lehetőségekkel operáló csapatokat kommandírozhatunk egy négyzetrácsokra felosztott terepen, ami a változatosságot biztosítandó, minden csapatnak eltérő. A dobókockákat felváltják a kártyák, amik segítségével tudjuk bevetni a különleges parancsainkat, így taktikusabbá és tervezhetőbbé téve a harcokat. Legnagyobb előnye mégis az instant leveseket megszégyenítő tulajdonsága: a nekünk tetsző csoportosulás (sárkánylovagok, sötét elfek, goblinok, élőhalottak, stb.) dobozát kinyitva azonnal játszható, minden szükséges kelléket mellékeltek ugyanis, úgymint előre festett figurák (!), moduláris terep, kártyák és tokenek. Nem kell figurák ragasztgatásával, festésével bíbelődni, nem okoz gondot a terepasztal hiánya - 10 percnyi előkészület után már mehet is az összecsapás, ami ráadásul nem igényel félnapokat, másfél óra alatt lazán lepörög.
ANDROID: NETRUNNER Fantasy Flight Games Richard Garfield & Litzsinger
Az FFG orbitális sikere a Magic szülőatyja által a 90-es években már megtervezett, valamint befutott, ám akkoriban méltatlanul elfeledett kártyajáték. Most modern köntösben, továbbgondolt szabályrendszerrel reinkarnálták a hihetetlen sebességgel az élbolyba katapultáló kétszemélyes Living Card Game-et (a különbség a gyűjtögetős kártyákhoz képest, hogy minden csomagban ugyanazok a lapok vannak). A GenCon nyitónapján a Netrunner-ből 7 perc alatt fogyott el egy akkora rakás, mint amekkorát a Sötét Lovagban gyújt Joker a hong-kongi faszi alá. A játék vonzerejét tervezőjének személyében, cyberpunk témájában, aszimmetrikus játékmenetében (hekkerek a megavállalatok ellen) és fantasztikusan cool dizájnjában érdemes keresni. De mit is jelent az aszimmetrikus játékmenet? Az egyik játékos a hekker személyében végig azon lesz, hogy betörjön a másik játékos (a megavállalat) szervereire, és onnan minél több infot szerezzen, amivel befeketíti majd a céget. A céges játékos igyekszik biztonsági programokkal, nyomkövető kódokkal, falakkal és jegekkel ellátni a szervereit, amiken az adatait tárolja, hogy megnehezítse a betörni készülő hekker dolgát. Mindketten időt és pénzt áldoznak a fejlettebb hardverekre, progikra, így sosem lehetnek biztosak benne, ki mivel fog előrukkolni. Emellett a hekker sosem tudhatja, vajon nem csak szemétkupac rejlik a kiszemelt szerveren, vagy egy halálos csapda, ami kisüti az agyát. A Netrunner-t ajánlom azoknak, akik unják a Magic-et és hasonszőrű társait, valami eredetire és újszerűre vágynak, vagy egy igazán jó kártyajátékba szeretnének belevágni, de még nem sikerült letenni a voksukat egyik mellett sem. Ja, és az sem mellékes, hogy az alapdoboz tartalma teljes értékű játékélményt nyújt.
TZOLK’IN: THE MAYAN CALENDAR Czech Games Edition Simone Luciani & Daniele Tascani
A másik élénk érdeklődést és hangos visszhangot kiváltó esseni játék. Témában a maja naptár körüli őrületet lovagolta meg, de nagyon szimpatikus módon nem a világvége felőli oldaláról. Kőkemény eurogame-ről van szó, ami a worker placement, vagyis a munkás lehelyezős mechanizmusba lehelt új életet, amikor egy ügyes húzással dinamikussá tette az egészet, úgy ahogy van. Szorgos dolgozóinkat ugyanis több fogaskerékre ültetjük fel a játék során, amik egy nagy, központi kerékhez csatlakoznak, így amikor azon körönként forgatunk egyet, a kicsik is vele mozdulnak. A sava-borsát az adja meg, hogy mikor döntünk úgy, leszállítjuk embereinket a körhintáról – minél tovább utaznak, annál nagyobb a jutalom, ám addig munkaerejüket nélkülözni vagyunk kénytelenek. Ráadásul amikor ránk kerül a sor, nem lehetünk tétlenek, vagy be kell küldenünk egyik melósunkat a mókuskerékbe, vagy ki kell szednünk egyet onnan - így aztán előfordulhat az a kellemetlen szituáció, amikor az összes jómunkásemberünk az óriáskeréken falja a kukoricát (ami nem vicc, a kukorica az egyik fizetőeszköz a Tzolk'inban), lassan zötyögve a kinézett cél felé, mi meg kénytelenek vagyunk leszállítani valamelyiket. Győzelmet többféleképpen arathatunk, kristálykoponyák barlangok mélyére dugdosásával, ami széles mosolyra fakasztja az isteneket, vagy minél több templom építésével, de a sor itt még nem ér véget (ahogyan a világ sem tavaly). A Tzolk'in a gondolkodós-kiszámítós-előretervezős játékok üde színfoltja.
LORDS OF WATERDEEP Wizards of the Coast Peter Lee, Rodney Thompson
A Wizards D&D tematikájú ameri-euro hibridje meghódította a játékosok szívét. A magyar nyelven is olvasható Elfeledett Birodalmak világán játszódó fantasy-regényekből ismerős (Drizzt Do’Urden és társai, ha így esetleg megvan) Vízmélyvára a helyszín. Az intrikáktól és cselszövésektől nyüzsgő város térképe lesz a tulajdonképpeni játéktábla, amin különböző épületek kínálnak cselekvési lehetőséget annak a minimum 2, maximum 5 játékosnak, akik Vízmélyvára új urai szándékoznak lenni. Az öt frakcióból és számos Nagyúrból való választás után megkezdődik a győzelmi pont utáni hajsza: a rendelkezésre álló ügynökök közül lehet mindig egyet elküldeni a város különböző részeibe (varázslótorony, kikötő, fogadó, stb.), hogy az ott elérhető lehetőségeket kihasználva minél több kalandozót nyerjenek meg ügyüknek, akik majd elvégzik helyettük a piszkos melót. Győzelmi pontot küldetések végrehajtásával lehet a legkönnyebben szerezni, de nem csupán ennyiből áll egy leendő uralkodó feladta: lehet építkezni, amivel kibővíthetjük a várost, és így a felhasználható akciókat, vagy kitolhatunk a konkurenciával Intrikalapok képében, illetve kötelező küldetéseket varrhatunk a nyakukba, amikor épp letolt gatyával szusszannának egyet. Egyszóval összetett, ám egyszerű játékmenetének köszönhetően nagyszerűen szórakozhatunk ezzel az igényes, remekül megtervezett játékkal. A Lords of Waterdeep az ameritrash és az eurogame típus összefonódásának elképesztő gyöngyszeme.
Nos tehát, 2012 bő terméséből megismerhettünk hatot. Már pusztán ezekkel jó időre el lennénk látva, ha be kéne érni velük. A rövidesen jelentkező második részben azonban jön a folytatás, a maradék 6+1 játék képében. Addig is jó játékot mindenkinek!
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE
American Vampire
Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.
Batman
A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.
Hawkeye
Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.
Locke & Key
Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!
Richard Stark's Parker: The Score
Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.
Prophet
A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.
The Punisher
Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.
Scalped
Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.
Ultimate Spider-Man
Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).
The Walking Dead
Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).
KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)
Az év legjobb új képregénye
Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.
Az év legjobb szuperhősképregénye
Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.
Az év legjobb „szuperhősképregénye”
Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.
Az év meglepetése
Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.
+ Az év magyar képregénye
Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.
TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)
Az év legfontosabb eseménye
Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.
Az év magányos háborúja
Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.
Az év bejelentése
A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.
Az év "whatthefuck-ja"
Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!
Az év legfeleslegesebb képregénye
Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.
ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)
Az év legjobb időutazós sztorija
A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.
Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon
Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben, Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.
Az év legörömtelibb visszatérése
J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.
Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.
Amik után csettintettem:
Avengers:
Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?
Warrior:
Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!
Snowtown:
Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.
Chillerama:
Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét. Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.
Looper:
Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.
Hugo:
Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!
Cabin in the Woods:
A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.
Amik után anyáztam:
The Expendables 2:
Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.
The Man with the Iron Fist:
Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.
Ghost Rider 2:
Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.
Futottak még:
The Amazing Spider-Man:
Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!
Dredd:
Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.
Chronicle:
Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.
Prometheus:
Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.
Dark Knight Rises:
A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.
Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.
Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)
Hans Zimmer: The Dark Knight Rises Míg maga a film kissé csalódást okozott, és csak félig-meddig tudta megkoronázni Nolan Batman-trilógiáját, Zimmer munkája tökéletes összegzése, egyszersmind magasabb szintre emelése a korábbi epizódok zenéinek; Bruce Wayne „útjának” lenyűgöző energikus-emocionális muzikális leképezése, a film, talán ha feleennyit ért volna enélkül. Az Imagine the Fire című opus kis túlzással önmagában jobb, mint az egész 2012-es hollywoodi score-termés összességében.
Dan Romer, Benh Zeitlin: Beasts of the Southern Wild Romer és Zeitlin (utóbbi maga a rendező) score-ja a főszereplő, a kis Hushpuppy szemszögéből íródott, így az egész egy ártatlansággal, kalanddal, életerővel teli varázslatos „ünnep”, egyszerre eposzi és lírai. A hagyományos kis zenekart trombita, cselló, harmonika, gitár, zongora, szaxofon, bendzsó és egy sor népi hangszer egészíti ki, és ezzel a kombinációval, ezzel a koncepcióval a Beasts of the Southern Wild az utóbbi évek egyik legegyedibb, legmágikusabb score-ja. Minden benne van, amit a legtöbb mai filmzenéből hiányolok.
…és ha nagyon vaskalapos lennék, akkor itt most azt mondanám, hogy csókolom, ennyi volt. Persze ez durva túlzás volna, de valahogy jelezni kell, hogy van ez a kettő, és aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek. Amik közt ugyan kétségkívül sok az élvezetes, sőt, emlékezetes zene, de többségük csak részleteiben tud igazán nagyszerű lenni. Úgyhogy emeljük ki a legnagyszerűbb részleteket.
James Horner: The Amazing Spider-Man: Ben’s Death Az év egyik meglepetése volt Hornernek a Pókemberhez írt zenéje, ami többnyire levetkőzi a szokásos, némileg már unalmas hornerizmusokat, és amellett, hogy egy szépen visszafogott hősi témát variál ügyesen, remekül festi alá a film csendesebb és akciódúsabb momentumait is. A Ben’s Death végének sötéten lüktető energiája az év egyik zenei csúcspontja.
Alexandre Desplat: Argo: Scent of Death Desplat néhány rá jellemzően egyedi megoldással lép túl a közel-keleti zenék – egyébként általa is alapul vett – sematikusságain. A vokál mellett sóhajtozással, suttogással és egyéb furcsa, orális hangképzési módszerekkel dob az atmoszférán. Ügyes.
Ludovic Bource: The Artist: My Suicide Ahogy a film, úgy a zene is egy stílusbravúr, klasszikus-aranykoros hangvételű, de ahogy a film, úgy a zene is el-eljátszik a ténnyel, hogy valójában a XXI. század gyermeke. A leginkább kiemelkedő szám a fináléhoz íródott My Suicide, ami ironikus módon nem hangzik el a filmben, mert a rendező lecserélte azt Herrman Szédülésének egy egyértelműbb „átiratára”.
Tom Tykwer/Johnny Klimek/Reinhold Heil: Cloud Atlas: All Boundaries Are Conventions Függetlenül attól, hogy a filmet magát a hátam közepére sem kívánom, a zene mindenképpen az év legjobbjai közt van. Gyönyörű, eposzi, varázslatos, a maga módján megvalósítja mindazt, amiben a film elbukott – az már más kérdés, hogy a komponista trió 2006-os remekművéhez, a Perfume-hez képest hagy kívánnivalót maga után.
Marc Streitenfeld: The Grey: Into the Frey Csendben, nyugodtan, szemet lehunyva, szitáló hóesésben szembenézni a halállal. A Fehér pokol zenéje összességében messze nem kiemelkedő, és még a témához képest is indokolatlanul háttérbe húzódik, de a finálé a maga baljós meghittségével felejthetetlen.
James Newton Howard: The Hunger Games: Horn of Plenty Az Éhezők viadala score-ja a vártnál sajnos többször süllyed középszerűségbe, de vannak nagyszerű fénypontjai. A Horn of Plenty pompázatos fanfárjai és kórusai például tökéletes zenei leképezései a páváskodó Főváros szemfényvesztésének.
Michael Giacchino: John Carter: Thark Side of Barsoom Giacchino remek kis zenét írt a Disney elbaltázott Burroughs-adaptációjához (a számcímek hajhullasztó szóvicceiért kár): legjobb pillanatai azok, amelyekben az idegenséget, az egzotikumot hangsúlyozza ki, mint a Thark Side of Barsoom második felében – a jellegzetes giacchinóizmusok teret engednek a kreatív kaland-fantasynek.
Mychael Danna: Life of Pi: Pi’s Lullaby Ahogy annak lennie kell, Danna score-ja egészen éteri, finom, érzékeny, már-már másvilági. Ringat, varázsol, simogat, de akár grandiózus is tud lenni, ha arra van szükség (ld. még: God Storm).
Alexandre Desplat: Moonrise Kingdom: The Heroic Weather-Conditions of the Universe A Holdfény királyság soundtrackjét Wes Anderson egy rakás különböző zenész művéből ollózta össze kiváló érzékkel, de Desplat is írt hozzá eredeti score-t – összességében alig húsz percet, és ráadásul az is mind ugyanazt az egyetlen, minimális alapokon nyugvó témát variálja. De hogy! Szinte minden általánosan, és egy csomó ritkán használt hangszert rétegről-rétegre rávezet az említett alapokra, nem is beszélve a vokálokról és kórusokról. Mesteri teljesítmény, pont olyan egyedi és imádnivaló, mint a film maga.
Marc Streitenfeld: Prometheus: A Planet A zene ugyanabban a betegségben szenved, amiben a film is: sokat ígér, aztán jól beleszarik az egészbe. Az összes közül ennek van a legkevésbé létjogosultsága ezen a listán, de arról a lenyűgöző, csendes, mégis grandiózus méltóságteljességről, amivel az A Planet szolgál, muszáj volt megemlékezni.
James Newton Howard: Snow White and the Huntsman: Snow White Imádom, amikor Newton Howard úgy istenesen nekiveselkedik egy szép nagy szimfonikus zenekarnak. A Theron-Stewart-Hemsworth tiró nevével fémjelzett kínos Hófehérke átirat score-ja ugyan üresjáratoktól nyög, de vannak remek pillanatai, kellemesen lágyak éppúgy, mint lendületes csörték.
Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.
A KICSIK
Lehet, hogy egyre szentimentálisabb vagyok, ahogy öregszem, és ezért jelentették számomra az év talán legnagyobb csúcspontjait a lenti „feelgood” mozik, de a lényeg, hogy a 2012-es felhozatalból emocinálisan semmi nem tudott ezeknél nagyobb, vagy akár ezekhez közeli hatást gyakorolni rám. A Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) úgy cakkpakk, ahogy van, a színészeivel, a humorával, a karaktereivel, az első szerelem ábrázolásával, a szeleburdiságával, az örök és kifogyhatatlan életörömével, az imádnivaló abszurditásával az év filmje, kész, vita nincs. A Perks of Being a Wallflower 2012 másik csodálatos története a felnőtté válásról, teljes gázzal, drámával, komédiával, románccal közvetíti az iskolás-szerelmes-tinédzseres életérzés legjavát – hasonló témában utoljára a Moszkva tér ütött ekkorát. Ezekhez bizonyos szempontból hasonló, enyhe fantasyszálakkal átszőtt mozgóképes mágia A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild), ami egy tipikusan giccses alaphelyzetből mond egy olyan szép, mindenféle giccset mellőző modern mesét, hogy szemed-szád eláll tőle, és a végeztével legszívesebben megölelnéd az alkotókat. A némafilmes (The Artist) egy ezerszer látott sztorit csomagol rég látott köntösbe, stilisztikai bravúrként adva el az év legszimpatikusabb szerelmespárját, a Safety Not Guaranteed pedig, amellett, hogy utánozhatatlanul bájos, fékezhetetlenül pozitív és finoman vicces (nem mellesleg pedig van neki egy zabálnivaló Aubrey Plazája), az év egyik legkatartikusabb, ujjongva-levegőbe-bokszolós befejezését hozza. Na és a Pi élete (Life of Pi): gyönyörű, egyszerre eposzi és lírai kaland, ami több történetet mesél el egyszerre, vagy éppen egy történetet mesél el többször – de mindenképpen többféleképpen mesél: azzal, amit megmutat, és azzal, amit éreztet. És egy egész más atmoszférával, Az utolsó műszak (End of Watch): brutális, kegyetlen és megkapóan őszinte rendőrségi thriller/dráma, aminek legfőbb erénye nem is a bravúrosan megvalósított „found footage” aspektus, hanem az a meglepően hatásos vulgáris/közönséges módszer, amivel a főszereplők emberségét kidomborítja, és amivel a tragédiájukat maximálisan átélhetővé teszi. Ha össze kellene állítanom egy TOP3-at, nem lenne könnyű, de ez biztos ott lenne a Holdfény királyság mellett.
A VÉRESEK
Az utóbbi évekhez képest 2012 kifejezetten erős volt, ami a horrorokat illeti, ami már abból is látszik, hogy egyáltalán be tudott kerülni horror a legjobbak közé, és nem is csak egy vagy kettő (Hollywoodból viszont egy sem, ahogy a korábbi években sem: a stúdióknak egyre kevésbé van róla fingjuk, mitől működik egy horrofilm). Mindjárt emlékezzünk is meg a nagy örömünkre megbocsáthatatlanul ízléstelen és gusztustalan Chilleramáról, ami persze inkább egy paródia, egy bohózat, mint horror, de ki mondta, hogy az baj? A film olyan vértől, spermától és (oppardon) szartól csöpögő emlékművet állít a trash-nek, amilyenhez hasonlót a Tarantino/Rodriguez páros annak idején csak szeretett volna az exploitatiönnek. Maradva a vérkomolyság innenső oldalán, az év egyik csúcspontja a Ház az erdő mélyén (Cabin int he Woods) volt, ami gore-ban és gegekben gazdag módon csavart egy jó nagyot és látványosat a „tinédzserek piálni és dugni mennek az erdőbe” örökbecsűn, hogy az utolsó fél órában egy nedves geekálomban kulminálódjon. Ami A betolakodó alkotóinak új munkáját, a Livide-ét illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült összeraknom magamban a sztoriját, de tény, hogy valami félelmetes hatékonysággal játszik az idegekkel, hogy fantasztikusan idézi meg a klasszikus giallók (és egy rakás egyéb stílusú horror) hangulatát, képi világát, és hogy jó pár emlékezetesen beszaratós jelenettel szolgál. A Snowtown, bár szigorú értelemben véve legfeljebb marginálisan horror, és inkább egy nyomasztó dráma, mégis, az emberi psziché és közösség borzalmainak kompromisszummentesen nyers felszínre hozásával kiharcolja az itteni pozícióját. Végül meg kell említeni a V/H/S-t, a found footage motívummal megbolondított idei horrorantológiát, ami, bár szerkezetéből adódóan hullámzó színvonalú (és a fentiekkel csak félig-meddig említhető együtt), összességében meglepően ügyes, félelmetes, hatásos – első szegmense (Amateur Night) pedig tényleg az év egyik legjobb frásztörője.
A NAGYOK
Az álomgyárról már nagyon régóta elmondható, hogy menetrendszerűen szállítja a legnagyobb csalódásokat– már azoknak, akik még bíznak benne. Évről-évről nagyobb és drágább hype generálásával tornázzák fel a figyelmet, és mintha évről-évre kevesebbet tennének azért, hogy ezt a figyelmet ténylegesen ki is érdemeljék. Pedig egyébként én pont utálom ezt a tipikus „Hollywood szar” mantrát, de mit lehet tenni, ha egyszer egy teljes évre való visszatekintéskor csak egy-két kiemelkedő filmet látok a csupa silányság között? DE! Idén azért az álomgyár is kicsit jobban megerőltette magát: a Bosszúállók (The Avengers) nem csak a geekek megvalósult álma, hanem maga a tökéletes popcornmozi, a szuperhősképregények valóságnál nagyobb kalandesszenciájának pergő humorral és izgalmas csapatdinamikával (na meg egy minden eddiginél emberibb Hulkkal) átitatott szélesvásznú inkarnációja. A zsáner másik, komolyabb, komorabb, érettebb aspektusát A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises) képviseli, ami, bár nem ér fel elődeihez, és legyünk őszinték, szinte vég nélkül lehetne sorolni a hibáit, érzelmileg és hangulatilag gyönyörűen és következetesen végzi be a XXI. század Batman-trilógiáját. A Skyfall kiköszörüli a legutóbbi Bond-film okozta csorbát, és egy stílusos, a régit és az újat szimbolikusan is szépen összeolvasztó, elegáns kémtrhillerként emeli az év fényét. Nem lehet elmenni szó nélkül a sziporkázóan ötletes és vicces Rontó Ralph (Wreck-it-Ralph), az év családi filmje mellett sem, ami több évtizedes kreatív gödörből húzta ki a Disney-t.
Továbbá: Az Argo-akció (Argo) metafilmes mosollyal vezette fel az év talán legfeszültebb fél óráját, a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) maga volt a megtestesült stílus és elegancia, a Fehér pokol (The Grey) mesteri befejezéssel zárta 2012 legférfiasabb sztoriját, a Berberian Sound Studio nehezen megfogható és nehezen felejthető pszichológiai horrorral nyomasztott, a Play – Gyerekjáték pedig a faji- és osztálykülönbségek realitásával. Az Eega az év legviccesebb WTF-ja Indiából, a Looper tökös-ötletes sci-fibe ágyazott akció-dráma, a Fejvadászok (Hodejegerne) kemény adrenalinlöket, a Some Guy Who Kills People roppant szórakoztató, horrorral fűszerezett karakter-dramady, az Amíg alszol (Mientras duermes)kényelmetlenül (karakter)realista thriller, a Take Shelter a természetfeletti suspense hibátlan drámába ágyazása, Az erő krónikája (Chronicle) pedig egy szuper fináléra kifutó realista-dokumentarista szuperhőssztori.
+ Különdíjat kap a Final Cut - Hölgyeim és Uraim, mert bravúros, szellemes, univerzális.
Ezek után még kérdés? Igen, összességében elégedett vagyok 2012-vel. Persze volt egy csomó hulladék is, mint mindig, de azokra miért vesztegetnénk szót ilyenkor?
A korábban megkezdett 2012-es társasjátékos „toplista” itt és most folytatódik. Ha esetleg lemaradtál volna róla, itt bepótolhatod [első felvonás], mi fán termett az első hat játék. Csak ismétlésképpen: a listám nem állít fel sorrendet a játékok között, az azonban mindegyikről egyértelműen kijelenthető, hogy 2012 legkiemelkedőbb alkotásai közt tartják számon, így a legtöbb „buzz”-t generáló és leginkább keresett, legtöbb érdeklődést kiváltó címekről van szó. Következzék hát a maradék 6+1 társasjáték.
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!
Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.
Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, 
