A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.
Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.
Arnold egy, a mexikói határ mellett fekvő kisváros seriffét játssza, aki szabadnapjának csendes élvezete helyett kénytelen útját állni egy szökevény drogbárónak (Eduardo Noriega), és tucatnyi állig felfegyverzett bérencének (élükön Peter Stormare) – ököllel, autóval, késsel, pisztollyal, gatling ágyúval, ami éppen kézre áll. Akadnak segítői (mint a fegyverbolond, meg úgy általában bolond Johnny Knoxville), de attól ez még az osztrák izomtömeg one-man show-ja marad, és ennek így is kell lennie.
A nyilvánvaló western-áthallások (Rio Bravo, Délidő) és a ’80-as évek atmoszférája mellett az Erőnek erejével bőven merít a modern akciófilmekből is (Halálos iramban sorozat, hogy mást ne mondjak), és a Dél-Koreából exportált Kim Jee-woon rendező, korábbi műveinek ismeretében kicsit sem meglepő módon, erőlködés nélkül, szépen gyúrja össze a különböző stílusokat.
Azért persze azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Arnold-subtext mellett a forgatókönyvnek nem sok említésre érdemes vonása van. A karakterek kényelmesen egydimenziósak, a sztori nyílegyenes, sematikus, még az egy szál fordulatát is unottan adja elő, ráadásul a film lényegében egy elnyújtott, töketlenkedő szövetségiekkel és ostromra való készülődéssel feltöltött, egyórás prológusból, és egy félórás fináléból áll. Előbbire akár egy veszettül csattogó vágóollót is rá lehetne szabadítani, anélkül, hogy csorbulna a cselekmény.
Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán.
Ilyen mesteri stílusérzékkel levezényelt akcióorgiát nem kapsz minden nap, ráadásul a film tele van Arnold egysorosaival, és mindegyik, mondom, mindegyik működik – mi mást akarsz még? Nem egy remekmű, viszont igazi bűnös élvezet, és az Expendables-filmek bizony bekaphatják. Ez az Arnold mindegyikük seggét szétrúgná. Az ottani Arnoldét is.