Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A 2011 nyarától kerek egy éven, és 47 számon át tartó Day Of Chaos az eddigi leghosszabb Dredd eposz, és azon kívül, hogy egy elképesztően izgalmas, nagyívű történet, egyben egy olyan jelentős mérföldkőnek tekinthető esemény is, ami nem csak Mega-City, de az egész Judge Dredd univerzum jövőjére hosszú távú hatással bír.
Ezúttal nem kell nagyon tisztában lennünk az előzményekkel, bár a sztori háttere most is messzire nyúlik vissza, egészen a már eddig is sokat hivatkozott Apocalypse War idejéig. Akkor Dredd egyetlen gombnyomással törölte el a Föld felszínéről East Meg One-t, vagyis a Moszkva köré épült szovjet megavárost, és bár sokáig meg volt róla győződve, hogy tette indokolt és jogos volt, az később mégis gyakran kísértette őt. A túlélők azonban nem felejtettek, és várták a megfelelő pillanatot a bosszúra, ami most jött el.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert.
Ezúttal többről van szó, mint újabb megalomán népirtásról és esztelen rombolásról, itt a pusztítás lényegében az újrateremtés része. John Wagner író amolyan bibliai özönvizet zúdított a bűnös városállamra, hogy ezzel egy teljesen új kezdetnek biztosítson teret, és egyben komoly kihívás elé állítsa írótársait. Miután végzett a forgatóval, Wagner a Facebook oldalán azt írta, hogy nagyon kíváncsi rá, hogy a kedves kollégák mit kezdenek majd azzal a helyzettel, amit ő otthagyott nekik. Konkrétan egy 90%-ban lerombolt várost, 350 millió halottat, és egy legyengített és szétzilált bírói rendszert, amiket már nem lehet csak egyszerűen újraépíteni pár részen keresztül, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Éppen ezért az igazán érdekes része a dolognak még csak ezután jön, és bár az eposzt követő sztorikban még főleg a rend stabilizálásáé és az újrarendeződésé a főszerep, már érződik, hogy az újjáépítésen túl jelentős paradigmaváltásra is szükség lesz, hiszen a város nem tartható fenn a korábbi elvek és szabályok mentén. (Pl. A rendrakáshoz nélkülözhetetlenek lettek az utált és a városból kitiltott mutánsok, akiknek nyilván egészen más pozíciójuk lesz ezentúl Megacity életében, illetve a bírói rendszer hatékonyságát is szükséges lesz alaposan újraértékelni majd, valószínűsíthetően a demokratikus törekvések kárára.)
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE)
A Day Of Chaos nagy erénye a sokfélesége. Egyszerre kapunk szövevényes politikai thrillert, izgalmas kémsztorit, feszült katasztrófa-drámát, látványos akciót, de még vérben, agyban és belekben tocsogó horrort is, és természetesen a megszokott és elvárt fekete humort, és a társadalomkritikai élt sem kell nélkülöznünk. Öncélú műfaji katyvasz helyett azonban ezek a különböző zsánerek tökéletes összhangban vannak egymással, hála a már említett fokozatos építkezésnek, ami során Wagner kiváló ritmusérzékkel rakosgatja egymásra a történet újabb és újabb epizódjait, így adagolva fokozatosan a feszültséget. A hosszabb-rövidebb fejezetekből összeálló eposzban mindkét oldal szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így ír le tökéletes ívet a történet. Látjuk a terroristák alapos előkészületeit, a politikai csatározásokat, Dreddet, ahogy ismét egyedül marad a bírói tanács önfejűségével szemben, egy balul sikerült mentőakciót, a terrorista ügynökök beszivárgását és az alvósejtek fokozatos aktivizálódását, majd a vírus villámgyors terjedését, és az abból következő pusztítást, végül pedig azt, ahogy egy romokban heverő város próbál úrrá lenni a káoszon.
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Hihetetlen, hogy John Wagner még 35 év után is olyan Dredd bíró sztorikat tud írni, hogy a fal adja a másikat. Pedig a 77-es induláskor még arra sem fogadott volna, hogy a korhangulat szülte karakter egyáltalán a 70-es éveket túléli, de még ennyi idő elteltével, és ennyi fantasztikus történettel a háta mögött sem tud kifogyni az ötletekből, és még mindig képes következetesen, jókora adag cinizmussal, fekete humorral és társadalomkritikával írni a hőse kalandjait. Dredd kétség kívül maga Wagner. Amit mindenképpen érdemes elolvasni, azt Wagner írta, amit Wagner írt, az pedig mindenképpen érdemes elolvasni.
A Day Of Chaos-on a terjedelme ellenére sem igazán lehet fogást találni, nem is csoda, hogy már nem sokkal a befejezése után is a valaha írt legjobb Dredd történetként emlegették a rajongói és a kritikus körök, valamint szerény jómagam is. Wagner újabb grandiózus és lebilincselően izgalmas művet alkotott, amely bár elsőre nagyon komplexnek tűnik, mégis kényelmes egyszerűséggel követhető. A mesteri történetvezetésnek hála ugyanis, a feszültségben, akcióban és humorban egyaránt bővelkedő, mégis rendkívül intelligensen megírt eposz fokozatosan magába szippantja az olvasót, hogy aztán az események részesévé, személyes átélőjévé tegye. Vitathatatlan remekmű.