A Manhattan-terv említése kapcsán bizonyára sokaknak Oppenheimer és Szilárd Leó neve ugrik be, esetleg az Új-mexikói kísérleti plutóniumbomba felrobbantása, vagy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák okozta pusztítás és döbbenet. Brandon Tibbets azonban tett arról, hogy a társasjátékos geekek első hallásra ne a fenti borzalmakra asszociáljanak, hanem egy rendkívül elegáns mechanizmusokkal megpakolt élvezetes játékra. Habár az európai stíluson belül unalomig lerágott csontnak minősül a munkás lehelyezős játéktípus, a Manhattan Projectnek sikerült úgy új életet lehelni a zsánerbe, hogy kifejezetten újdonságnak ható elemet nem épített be rendszerébe, ehelyett a már ismertekkel zsonglőrködött mesteri érzékkel. A tematika terén kreativitásban szűkölködő és újítani csak elvétve bátorkodó euróktól eltérően üdítő módon nem kastélyt kell építeni, nem gazdaságot vezetni, vagy éppen huszadjára meghódítani az Újvilágot, hanem sokkal izgalmasabb feladatba vágjuk képzeltbeli fejszénket: a Manhattan terv keretén belül atombombát fogunk építeni. És ha mindez nem lenne elég, profi kivitelben teljesen magyar nyelven is elérhető a játék, köszönhetően a Kártyagyár dizájner-gurujának, Vice mesternek. No de lássuk, hogyan készítsünk a nappalinkban másfél óra leforgása alatt atombombát?
A Manhattan Project a Kickstarter társasjátékos adománygyűjtésének egyik élenjárója és példaképe is – a Minion Games üstököse, ami egyrészt rekord gyorsasággal kapta meg a kért összeget, másrészt hasonló sebességgel készült el. A támogatók közt volt Csete Viktor is, alias Vice, aki gondolván egy nem is oly merészet, felvette a kapcsolatot a készítőkkel, miszerint honosítaná a játékot. A magyar gémerek nem kis örömére a Minion Games konstruktívan állt az ötlethez, így hivatalosan magyarul is kiadásra kerülhetett a Manhattan Project, ami külföldön és kis hazánkban egyaránt pozitív fogadtatásra talált. Nincs mit csodálkozni rajta, remekül összehegesztett alkotásról beszélhetünk, az illesztékek pontosan passzolnak, a zsanérok olajozottan működnek, a kivitelezés pedig elsőrangú. A Kártyagyáras kiadás mindenben megegyezik az eredetivel, elképesztő minőségben kerülnek ki a cuccok Vice kezéből. A munkástokenek dupla vastagságúak, remekül illenek a kézbe, a komponensek szépek, a dizájn koherens, nem lóg ki a lóláb sehol. Átlátható marad az egész, amellett, hogy aprólékos gondossággal lett megtervezve benne minden.
Tehát munkás lehelyezős típusú társassal van dolgunk, ezt már tudjuk, oké, de mi a túrót jelent ez? Gyors fejtágítás: az ilyen játékokban rendelkezésünkre áll egy adott paletta, ami a cselekvési lehetőségeinket reprezentálja, a témától függően különböző akciók képében. A játékosok egymás után „foglalják el” a paletta szabad helyeit, végrehajtva azt a bizonyos akciót, ami hozzájuk tartozik, közben kizárva másokat onnan. Ezt úgy jelzik, hogy a játék elején kapott munkásaikat (karton, műanyag, vagy fa bábu) a játéktábla ezen részeire lerakják, egyszersmind elköltik, felhasználják, cserébe a remélt haszon elérése érdekében. Talán kicsit segít, ha a székfoglalósdi gyerekjátékot megemlítem (tudjátok, szól a zene, szaladgálnak körbe-körbe, aztán mikor elhallgat a muzsika, vadállat módjára teszi le mindenki az ülepét egy székre). Hát, ha nem is pont így kell elképzelni, a valóság nem áll olyan messze ettől a hasonlattól – bár ezt senki nem hinné el nekem, miután részt vett akár egy ilyen játékban is: a túlélő ösztön ugyanis glükózégető előretervezésnek és dermedt csendben való elmélkedésnek adja át a helyét.
Amire szükség is van, lévén a szerencsének rendkívül minimális szerep jut. Alap felállásban mindenkinek van pár mezei szakmunkása - ők ugyan nem fognak nekünk uránt dúsítani, no de ne legyünk ennyire szigorúak, a tervben mindenkinek megvan a neki kijelölt helye és feladata. Kezdetben őket kell elküldenünk melózni, mégpedig az überfrankón kinéző főtáblára, illetve annak kijelölt állásaiba. Itt aztán habzsi-dőzsi van dögivel, ez az egyik pontja a játéknak, amiben elképesztően jól működik. Szokott az úgy lenni például – már ha munkás lehelyezős témakarikára vetemedünk - , hogy kiszorulunk a jó zsíros helyekről, ilyenkor kényszerből kell választani, ráadásul a terveink is késleltetve maradnak. Nem így a Manhattan Projectben! Egy adott akcióra ugyanis több alternatíva kínálja fel magát, természetesen nem ingyen, különböző feltételeknek kell megfelelnünk, amennyiben ugyanazt szeretnénk végrehajtani, amit egy másik játékos előttünk már megtett. Például nem elégséges a szakmunkás, így mérnököt vagy tudóst kell beáldoznunk, esetleg pénzbe kerül a letétel, illetve mások is részesülnek a jóból, és egyéb huncutságok.
A működőképes atombombához vezető út hosszú és viszontagságos, mérnököket és tudósokat kell képeznünk az egyetemen, amit persze fel is kell építenünk magunknak, ha nem kívánunk versengeni a szűkös állami helyekért. Ezen a ponton egy másik módfelett szimpatikus mechanizmus lép be az atomhatalmi versengésbe: épületeket tudunk felhúzni saját használatra, vagyis az ezeknek megfelelő kártyákat vehetjük magunk elé. Persze ezekért is megy a verseny, mert nagyon változatos lehetőségek nyílnak meg előttünk általuk: dúsítóüzemekben olcsón állíthatunk elő uránt, "sárga pogácsát" bányászhatunk, ami elengedhetetlen hozzávalója az atombombának, olcsóbban képezhetünk tudósokat, vagy fejleszthetjük a légierőnket, így játékstílusunknak megfelelően vadászhatjuk le a nekünk tetsző akciólehetőségeket, amikre ugyanúgy küldhetjük embereinket dolgozni, mint a közös főtáblára - egy különbséggel: az ellenfél ide nem dughatja be a képét. Nyilván kivétel ez alól is van, ezt hívják ipari kémkedésnek, ami egy külön akció.
Szóval, ott tartunk, hogy vannak munkásaink, akik szorgosan járnak melózni, illetve vannak épületeink, amik – tegyük fel – megadnak mindent, amire szükségünk van. Ilyen erővel akár szólóban is nyomhatnánk a játékot, de szerencsére a konfrontáció lehetősége nem hagyja, hogy békés teadélutánná degradálódjon tömegpusztító eszközök előállítása utáni nemes törekvésünk. Éppen ezért tart mindenki a házatáján nehézbombázókat, amikkel az ellen épületeit lehet lerombolni lelkesen, illetve vadászgépeket, amik előbbi lelkesedés lelombozására hivatottak. Minden nyílt színen zajlik, tehát ha látjuk, hogy valaki őrült módjára kezdi el fejleszteni a szőnyegbombázásra alkalmas gépparkját, üdvös megfontolni a szükséges ellenlépések megtételét. Amit persze a többiek is észlelnek, így lendülnek be igazán a fegyverkezési verseny fogaskerekei.
Az atomhoz – minő meglepetés – sok-sok nyersanyag és megfelelő tudás szükségeltetik, ezért ennek érdekében érdemes kiépíteni egy többé-kevésbé jól működő makromenedzsmentet (ami a táblán persze mikro), annak elkerülése céljából, hogy gazdaságunk ne mindjárt az első kísérleti robbantás után mondjon csődöt. Bombából ugyanis soha nem elég, ahogy a mondás is tartja, egy sör nem sör, egy bomba még nem csinál nyarat (telet ellenben igen, lásd még nukleáris tél). A szellemes elnevezésű bombák közt nem találni két egyformát, van itt kérem szépen minden méretben, csak bírjuk pénztárcával és hasadóanyaggal. A bombák pontértékükben is eltérnek, a nagyok valóban nagyot szólnak, de mire összehozzuk, elképzelhető, hogy a sok lúd disznót győzött. A játékot az nyeri, aki először éri el a győzelemhez szükséges összeget, tehát nagyon nem mindegy, milyen stratégiához folyamodunk, illetve a lehetőségek miként, milyen formában és ütemben tárulnak elénk.
Amint az eddigiekből kitűnhetett, nagyon jó társasnak tartom a Manhattan Projectet. Igazi gondolkodós, tervezgetős játék, amiből nem hiányzik sem az interakció, sem a humor. Egyszerűek a szabályai, és hamar bele lehet rázódni, annak ellenére, hogy elsőre riasztó lehet a sok választási lehetőség, így el fog tartani egy ideig, amíg alaposan kiismerjük, mire valók az akciók. A játékmenete összetett, de nincs túlbonyolítva, sőt, két játék után már fej-fej melletti csatákat fogunk végigagyalni. Ide eredetileg azt szándékoztam írni, hogy végigizgulni, de hazudnék, ha ezt állítanám. Nyilván partnere válogatja, ki mennyire játszik agresszívan és tempósan, ám a Manhattan Project mellett nem fogjuk lerágni a körmünket, annak ellenére, hogy vannak izzasztó pillanatok benne. A játékidő is nagyban függ attól, milyen beállítottságú emberek ülnek le mellé - aki szeret számítógépes stratégiai játékokban kiépítkezni, arra édes órák várnak, ahogyan arra is, aki szeretné kikísérletezni a hatékonysághoz szükséges minimális klientúrát. Ennek függvényében öt játékossal a holtidő jelentősen megnövekedhet, így aki először tesz próbát a játékkal, azt javaslom, három fővel tegye, nehogy az ismerkedés közben menjen el a kedve tőle.
Zárszóként mi mást mondhatnék? A Manhattan Project mind témáját, mind mechanizmusát tekintve telitalálat, ugyan lassabb, gondolkodást igénylő komplexitása és játékmenete miatt nem a könnyű esti gyors kategóriája, ám nehézsúlyban nagyágyú, efelelől nincs kétségem.
