Egy átlagos vasárnap délután Németország kommunizmusra váltotta államformáját, hogy nehézipara még jobban dübörögjön, ezzel egy időben Amerika feltalálta végre az öntözést, így alapíthatott még egy várost. Közben Egyiptom belekezdett a könyvnyomtatásba, ám Róma sem tétlenkedett, a gőzgép kifejlesztésével telepesei nagyobb sebességgel fedezhették fel az ismeretlen vidékeket. Nem, nem gárgyultam meg még jobban, mindez valóban egy vasárnap délután esett meg, a nappaliban, a Sid Meier’s Civilization nevű társassal játszva. Hogy ezek így leírva hülyén hangzanak? Efelől nincs kétségem, de aki esetleg már próbálta, az tudja, hogy játék közben mennyire bele lehet merülni civilizációnk építésébe, a technológiák feltalálásába, a kultúra terjesztésébe és az ismeretlen területek felfedezésébe. Akinek pedig még nem volt szerencséje ehhez a nagyszerű társasjátékhoz, annak itt a remek alkalom, hogy felfedezze, hogyan muzsikál a számítógép monitoráról az asztalra lekúszva a Sid Meier’s Civilization.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy eloszlatom a ködöt a különböző Civilizationöket illetően. Merthogy – jó szokás szerint – nem egyféle létezik, és van egy csöppnyi kis kavar körülöttük. Francis Tresham 1980-ban megalkotta és Nagy-Britanniában kiadatta Civilization nevű társasjátékát, amit egy évvel később az USA-ban az Avalon Hill is terjeszteni kezdett. Ez volt az első komplex civilizációépítő játék, hatalmas térképen ábrázolta a mediterrán térséget, számos nemzet bőrébe lehetett bújni, javarészt a kereskedelem révén szerzett egyforma lapok gyűjtése és fejlesztésre beváltása állt a főszerepben, ám egy-egy parti eltarthatott nyolc, vagy akár tíz órán keresztül is. 1991-ben jelent meg a Sid Meier nevével fémjelzett Microprose-os videojáték, ami hivatalosan a Sid Meier’s Civilization nevet kapta, ám hamarosan mindenki csak Civként kezdte emlegetni. Habár Meier úr kifejezetten kötötte az ebet a karóhoz, miszerint nem ismerte a szóban forgó társast, amikor összerakta a Civet (ráadásul a harmadik tervező volt a sorban), valahogy mégis kibukott, hogy komplett elemek és mechanizmusok lettek átemelve belőle, így végül is az eredeti Civilization tekinthető a mostani Civek ősatyjának. Ahhoz pedig, hogy az SM’s Civnek mekkora sikere lett, kétség sem férhet. No de, minden tettes visszatér a tett helyszínére, ahogy mondani szokás, a Civ sorozat harmadik része így tette tiszteletét a társasjátékok világában. 2002-ben jelent meg az első Sid Meier’s Civilization: The Board Game, elég vegyes fogadtatással (sokan unalmasnak tartották). Érdekessége, hogy majdnem 800 (igen, nyolcszáz!!!) műanyag figurát pakoltak a dobozba. A brandbe 2010-ben a Fantasy Flight Games lehelt új életet, név szerint az a Kevin Wilson nevű veteránjuk, aki olyan játékok felett bábáskodott, mint a Doom, a Trónok harca, a Rettegés Arkhamban vagy a Cosmic Encounter.
Tehát a Sid Meier’s Civilization (a továbbiakban: SMC) a második a sorban ugyanezen a néven, ám elődjéhez vajmi kevés köze van. Alapjait tekintve a PC-s Civ ötödik része áll hozzá a legközelebb, annak a koncepciónak egy asztali változata. Azon kevés társasok egyike, ami megjelent magyarul, a Delta Vision látott benne fantáziát, áldott legyen a neve. A játék dobozában rengeteg tartozék található, ami egyrészt már megszokott, lévén FFG-s gyermek a drága, másrészt egy ennyire eposzi témától mi mást várnánk el? Előre szólok, aki irtózik a sok-sok mütyürtől és a negyedórás kipakolás hallatán messzire menekülne, kösse fel a gatyát, mert ebben a játékban aztán van cucc rendesen. És méghozzá milyen! Az SMC minden porcikáján érezhető a minőségi munka, a legapróbb részletekre is odafigyeltek. A kártyáktól kezdve a számtalan tokenig a grafikai megvalósítást panasz nem érheti, annyira jó kézbe venni az egyes elemeket (kiváltképp a kultúra jelzőt, annak a legpofásabb a görög oszlopokat idéző kialakítása), ráadásul ötletes a dizájn: olyasféle homokórás-avíttas érzést nyújt, máshogy nem tudom leírni, de fantasztikusan passzol a témához. Szerencsére nem bugyuta rajzfilmes stílusban ábrázolták Lincolnt és társait, nekem személy szerint bejött ez a rajzolási mód. A RuneWars példát vehetne az SMC-ről, akár a térképről, akár a karakterek grafikáiról legyen szó, ez stílus, kérem szépen, így kell csinálni. A kerítés persze nincs kolbászból, a jelzők mennyisége és mérete már karcolja a tűréshatárt, amiért ezt hajlandó vagyok elnézni a játéknak, az az élmény, amit cserébe nyújt.
Az SMC tipikusan az a játék, amiben kapunk egy szabálykeretet, a többi pedig a játékmenet közben alakul ki, aszerint, milyen újabb szabálymódosítást vagy akciólehetőséget vagyunk képesek hozzáadni arzenálunkhoz. A kör menete egyszerűen zajlik: van egy kezdőfázis (ami mindig kell), amit a kereskedelem követ, aztán jön a városfejlesztés, a mozgás és végül a technológiák feltalálása. Minden játékos részt vesz az összes fázisban, így csökkentvén a holtidőt, bár egy sokat gondolkodó kolléga még így is megakaszthatja az egyébként grandiózus témához képest meglepően gördülékeny játékmenetet. A parti elején pofás területlapkákból véletlenszerűen összeállítjuk a „világot”. Minden lapkán 16 mezőt találunk, 4x4-es elrendezésben, ezeknek játékos-számtól függően változik a lerakási módjuk. Kétségtelen, hogy négy fővel a legizgalmasabb, de ha hárman vagy ketten ülünk rá össze, akkor sem csorbul az élvezhetősége, remek lett benne az egyensúly. Az említett mezőkön területtípusokat láthatunk: sivatagot, tengert, hegyeket, vagy síkságot. Ezek alkotják a környezetünket, és ettől függ, hogy mikre leszünk majd képesek a fejlődésünk során. A mezőkön ugyanis ikonok jelzik, hogy mit tudnak nyújtani a kizsákmányolás édes ízére rákapó emberiségnek, illetve az épületek is csak adott típusra építhetőek (lásd kikötő esete a hegységben). A sűrű hegyek a gyors iparosodást segítik elő, a síkságra több épületet lehet felhúzni, illetve a kereskedelemben is szerepet kapnak, és így tovább.
A játék során az lesz a célunk, hogy választott népünkkel felfedezzük környezetünket, elfoglaljuk a számunkra értékesnek tűnő mezőket, és olyan hátteret építsünk ki, ami a szimpatikus győzelmi mód felé hajt minket. Nyerni ugyanis négyféleképpen lehetséges: ha elfoglaljuk egyik ellenfelünk fővárosát, katonai győzelmet aratunk, ha sorozatos fejlesztésekkel eljutunk a technológiai piramis csúcsára, az űrhajózáshoz, akkor technológiai győzelemről beszélünk, a gazdasági nyerés feltétele 15 arany-jelző összekaparása (ami piszoknehéz), illetve kulturálisan is mások fölé kerekedhetünk, amennyiben folyamatosan a kultúrának szenteljük városainkat, így haladva végig egy ennek megfelelő sávon. Hozzáteszem, egyik sem könnyű, a folyamatos fejlődés miatt oda kell figyelni, a technológiák milyen összefüggésben állnak egymással, mert ezen kártyalapok bővítik ki repertoárunkat. Kezdésnek egy várost, egy felderítőt és egy seregecskét kapunk, nosza, ezek segítségével kell kiépíteni virágzó civilizációnkat. Habár lassúnak tűnhet a haladás és a kiépülés ritmusa, megnyugtatok mindenkit, már egy órányi játék után azon kapjuk majd magunkat, hogy máris több lehetséges kimenetel áll előttünk, köszönhetően a beröccenő hátországunknak.
A technológia kártyákról kicsit részletesebben is értekeznék: ezek működtetik ugyanis a fejlődést, aminek ugyebár – jól tudjuk – nem szabad megállnia. A játék lelke és motorja egyszerre ez a frappáns módon működő mechanizmus. Minden kör végén lehetőségünk nyílik az összegyűjtött kereskedelmi pontokból egy új tudással bővíteni a kelléktárunkat, amit egy kis méretű kártya képében pakolunk le magunk elé, az úgynevezett technológiai piramisba. Minden egyes ilyen kártyán egy újabb akció szerepel, például a navigáció plusz mozgást ad, továbbá a kikötő építésének lehetőségét. A lovaglás a mozgásunkat gyorsítja be, több mezőt leszünk képesek lépkedni bábuinkkal, így hamarabb érhetünk olyan helyre, amire szükségünk van. A filozófia segítségével templomot tudunk emelni, ami a kultúra pontjaink számát képes növelni, a hajózással meg tudunk állni a tengereken is, és így tovább, szintről szintre újabb bónuszokat nyújtva. És hogy miért piramis? Egyrészt, mert szó szerint értve a kártyákat piramis alakban kell lerakosgatnunk, másrészt, mert a fejlettségtől függően 1-től 5-ig terjed a technológiák szintje, amik aztán egymásra épülnek: két egyes szintű fölé kerül majd egy kettes szintű, és így tovább. Nagyszerűen működik a gyakorlatban, ahogyan a sok ókori találmányhoz szép lassan kezdenek beépülni a középkoriak, majd napjaink vívmányai: az írás felfedezésétől így jutunk el az atombombához.
Nagyon sok apróság van még a játékban, amiről nem ejtettem szót, mint a kiválóságok, akik jelentős mértékben járulnak hozzá városainkhoz, ha a kultúránk fejlesztése révén megjelennek nálunk. Vagy a harcrendszer, ami frappáns megoldásának köszönhetően küszöböli ki a kismillió műanyag figura nehezen kezelhetőségéből adódó problémákat. Vagy az eseménylapok, amikkel katasztrófát hozhatunk ellenfeleink nyakába, esetleg eltanulhatjuk találmányaikat – és mindez egyáltalán nem túlbonyolítva, egyszerűen és elképesztően olajozottan épül be a kellemesen kezelhető szabályrendszerbe.
Negatívumként meg kell említenem a hosszú játékidőt, ami bizony még kora délutáni kezdéssel is belenyúlhat az estébe, de arra számítsunk, hogy alaphangon négy, de még inkább hat óra simán benne van a pakliban. Az előkészítése sem kutya, de az elpakolása kész gyötrelem tud lenni, besöpörni a játéktéren a szélrózsa minden irányában szerteszét heverő apró kartondarabkákat… hát embert lehet kínozni vele. Emellett az FFG egyik nagyon rossz szokása az SMC esetén könnyfakasztó hatással lehet ránk: a doboza egyszerűen alkalmatlan a több száz kártya és token normális elpakolásához, ezért erősen ajánlott saját dobozkákat gyártani, amiben rendben tárolhatjuk a különböző alkatrészeket. Igazán példát vehetnének mondjuk a Lords of Waterdeepről, amiben gyárilag mindennek megvan a helye és nem kell még külön kézműves szakkört játszani otthon. Ennyi pénzért legalábbis elvárná az ember.
Minden morgást félretéve azonban azt kell mondjam, műfajában dobogós játék a Sid Meier’s Civilization. Elrettentő méreteihez képest úgy be tud szippantani, mint kevés más társasjáték. A nehézsúlyú kategória szerelmesei ne hagyják ki, élvezetes és maradandó élményt tud nyújtani, csak bírjuk végigülni.
