Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.
Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)
A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.
Hősünk, Caitlin 15 éves, akit vakságáért a természet kimagasló matematikai tehetséggel és idegesítő stílussal kárpótolt. Egy japán tudós egy új orvosi eljárás tesztelési lehetőségéért cserébe (a vakság oka meglehetősen speciális) a látás lehetőségét kínálja neki, amikor azonban beültetik az implantot, a valódi világ helyett furcsa vonalak jelennek meg, melyek gráfszerűen egymásba kapcsolódva egy nagy hálózatot rajzolnak ki - úgy tűnik, a wireless kapcsolaton keresztül a japán egyetemnek adatokat küldő implant valós idejű, 100%-ig exkluzív vizuális reprezentációvá változtatja az eközben lassan tudatára ébredő internetet.
Ez utóbbi töredezett monológokban rajzolódik ki előttünk, a "Gondolkodom, tehát vagyok"-tól induló világháló időleges tudathasadásként éli meg a nagy kínai tűzfal ki-bekapcsolgatását (ezt egy meglehetősen érdektelen történetszál írja le, vírussal, titkolózó kínai kommunista rezsimmel és álnéven blogoló kínai hekkerekkel), majd emberi szavakat talál a dolgokra (hiszen a mi tudásanyagunkon nevelkedik), végül pedig rálel a netet figyelő kislányra, első barátjára... ("Szép, felemelő történet", gépeli róla épp e pillanatban az Öntudatosan Nevelő Szülők Szövetségének egyik kiadványát szerkesztő háromgyerekes anyuka, "mely biztosan megkedvelteti csemetéjükkel a fizikát és a számítástechnikát, és még egy vicces csimpánz is van benne, aki webkamerán beszélget egy orángutánnal!")
Persze, cinikus vagyok egy kicsit, vagy talán csak túlkoros a könyvhöz (bár erre előzetesen nem számítottam) - de úgy érzem, ennél sokkal többet ki lehetne hozni a témából. Robert J. Sawyer kacsintgat egy picit a Gaia-elmélet felé, és nehéz nem látni a párhuzamot a vakságból gyógyulás és az internet feleszmélése között, de ettől a ciklus első kötete ugyanolyan fárasztó olvasmány marad rövid hossza ellenére is: jelenetei és karakterei kifejezetten sablonosak, stílusa részletgazdag, ám arcpirítóan naiv. A regényben igazán negatív jellemvonású szereplők például nincsenek (a könyv legnagyobb érzelmi csúcspontja a látás visszatérését leíró elnyújtott, szentimentális epizódon kívül az, hogy egy eladdig ügyetlenül udvarló srác erőszakosan megcsókolja Caitlint egy középsulis bálon, ráadásul miután dohányzott!, és a lány szerint visszaélt az ő helyzetével).
Pedig izgalmas lehetőség ez, még ha igen elrugaszkodottnak hat is, és ha a technoguruk Szent Grálja, a mesterséges intelligenciák fejlesztése nem is halad látványosan napjainkban. De hát nem ma is feldolgozhatatlan-e informatikai szempontból az emberi agy mérete és bonyolultsága - ha ez tehette lehetővé az öntudat szikrájának megjelenését, nem járhat a mennyiségi növekedés minőségi különbséggel a számítógépes kapacitás hasonló módon való növekedésével? Az interneten ma már sokféle példa hozható arra, hogyan lehet a számítógépek képességeit egyesíteni, ezzel különleges lehetőségeket elérve, a vírussal fertőzött zombiszámítógépek hordáitól az egy gépnek túlságosan hosszadalmas fizikai számítások elvégzésén át többek között titkosítási módszerek feltörésére, új megoldásokra kényszerítve a szakmát.
Csak éppenséggel ezt a más alapokon épülő, más módon érzékelni képes tudatot elképesztően nehéznek tűnik reálisan lefesteni. Platón barlang-hasonlata a Ghost In The Shell óta népszerű motívuma a cyberpunknak, úgy látszik, kiszivárog a kevésbé punk, ám a közeljövőt kapirgáló sci-fibe is, de a gép hangja falsul cseng emberi hangon. (Mások persze elkerülik a problémát, mint Gibson a vudu-istenekké hasadt AI-val, vagy egy emberek által létrehozott keretet használnak az önálló(?) tudat fogalmának körüljárására, mint Kubrick vagy akár a rovatunkban korábban kivesézett Victor Milán regény).
Robert J. Sawyer a "suspension of disbelief" hatásra támaszkodva biceg át a téma által kijelölt legizgalmasabb filozófiai-technológiai kérdéseken (elégedetten megérkezve a világháborús bűnökön szörnyülködő net-tudatig - kit érdekel, honnan és hogyan születik egyáltalán határozott morális ítélőkészsége egy ilyen lénynek, mely érzelmeket tud életre hívni?), de még saját potenciális olvasóit, a neten nevelkedett generációt is hülyének nézi (pontosabban fél elveszteni a nem idetartozókat), mikor a számítógépes alapműveleteket részletezi, a billentyűzetparancsokra vagy a google keresésfinomító lehetőségeire pedig speciális belsős technikaként tekint.
Ezért érzem úgy, hogy a WWW 1 - Világtalan egy régimódi, de tematikailag naprakésznek szánt, lassan beinduló sci-fi a (tudományosságát és fantasztikusságát tekintve egyaránt) naivabb fajtából, mely stílusát és eredetiségét tekintve pedig főként (ha nem kizárólag) tiniknek ajánlható.