Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok

fácángyilkosok.jpgPszichológusok és szociológusok egész hada kereste már a választ arra a kérdésre, hogy vajon az erőszakot bemutató filmek (videojátékok, sorozatok, képregények, ésatöbbi), milyen hatással vannak a fiatalok személyiségére. Jussi Adler-Olsen nem sokat finomkodik, nála a puszta élvezetből ütni és ölni induló diákcsoport tagjai a Mechanikus narancs megtekintésével hangolnak. A Fácángyilkosok persze, a szerző előző regényéhez, a Nyomtalanulhoz hasonlóan, nem éppen a pszichológiai realizmust tűzte zászlajára, némi társadalomkritikát ellenben nyomokban tartalmaz, még ha a műfaj ezúttal is krimi, és annak is a ponyva kategóriás verziója.

A Nyomtalanul azért sikerült letehetetlenül izgalmasra, mert az első laptól az utolsóig hajtotta előre a cselekményt az alapszituációból fakadó urgency: a nyomozók nem csak nyomoztak, de tudtuk nélkül versenyt futottak az idővel. A Fácángyilkosoknak is Carl Mørck, a mogorva dán rendőr a főszereplője, a történetből viszont a thriller elem ezúttal hiányzik. Az elfekvő ügyekkel foglalkozó egyszemélyes Q-ügyosztály látókörébe most egy több évtizeddel korábbi testvérgyilkosság kerül, amelyet újra sem kellene nyitni, hiszen a tettes feladta magát, és most börtönben ül. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy nem ő az igazi elkövető, hanem egykori osztálytársai. A bentlakásos elitiskola hat diákja a már említett Mechanikus narancs és a Ha… által inspirálva – és alaposan bedrogozva – hosszú éveken át garázdálkodott az internátus szűkebb és tágabb környezetében, de soha nem buktak le. Ma már mindannyian a dán társadalmi elit megbecsült és dúsgazdag tagjai, kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokkal. Bűnösségüket bizonyítani szinte lehetetlennek tűnik, a legnagyobb veszélyt rájuk így nem is Mørck nyomozó és kollégái, hanem a banda egyik kiugrott tagjai jelenti, aki inkognitó gyanánt hajléktalanként tengeti az életét.

A krimiszál a karakterek elnagyoltsága ellenére is működik, Adler-Olsen ügyesen görgeti a flashbackekkel bőven megtámogatott cselekményt. A Fácángyilkosoknak meglepő és sajnálatos módon éppen azok a leggyengébb részei, amelyekben a pszichopata gyilkosok helyett Mørck nyomozó ténykedését követhetjük. Már a Nyomtalanul is kilógott némileg a komor „skandináv krimik” közül a comic reliefként használt rendőrségi asszisztensnek, Assadnak köszönhetően, de ott még egyensúlyban volt a humor és a dráma. Az író mégis kevesellhette a komikumot, mert a Fácángyilkosokban egy új női asszisztens formájában megduplázta Assad amúgy is karikaturisztikus figuráját. Nekik köszönhetően a regény helyenként skandináv krimi helyett munkahelyi sitcomra hasonlít. Kár érte.

Animus, 2012. 383 oldal.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!