Az utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.
Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.
A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.
Az utolsó szimulákrum Dick könnyebben megérthető és feldolgozható regényei közé tartozik, annak ellenére, hogy az időutazás, és ennek köszönhetően a folyamatosan változó jelen témáját is felveti. Egy olyan disztópiát rajzol fel, ami nem rugaszkodik el túl radikálisan sem a ’64-es, sem a 2013-as valóságtól. Tökéletesen modellezi azt az állapotot, amelyben mindent az oligarchák uralnak, beleértve a politikát, a médiát és a gazdaságot, miközben a homályban tartott, a konzumkultúra segítségével elkábított néppel azt tesznek, amit akarnak. PKD-regény révén persze a szatíra és a társadalomkritika csak eszköz arra, hogy eljussunk oda, ahová a Dick-regényekben előbb-utóbb elszokás jutni: a valóság felfesléséhez.
Agave Könyvek, 2013. 208 oldal. Fordította: Pék Zoltán.