„Good taste is not a democracy.”
Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.
Mit érdemes tudni a rendezőről, Joseph Kahn-ról? A mi szempontunkból csak annyit, hogy ünnepelt videokliprendező, aki olyan zeneileg változatos sztárokat segített a csúcsra repíteni, mint Britney Spears, Eminem, Lady Gaga, a U2, Katy Perry vagy a Wu-Tang Clan, és aki hiperérzékeny a célcsoportjának trendváltozásaira, sőt, továbbmegyek, részt vesz azok alakításában, valamint ő követte el a kritikusok által (nem tudom jó érzéssel azt állítani, hogy indokolatlanul) sárba-mocsokba taposott Vas (Torque) című, túlságosan over-the-top, a Warner Bros által motoros Halálos irambanként pozícionált ballépést. Utóbbi különösen azért fontos, mert ezért születhetett meg a Detention olyannak, ami: ezután a bukta után Kahn nem kért a nagy stúdiók fókuszcsoportjaiból, a bevétel szempontjából oly fontos átlag mozinézők által beállított legkisebb közös nevező kényszerzubbonyából, és a saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt, hogy megfinanszírozza a mai tinédzsereknek mai tinédzserekről szóló és őket definiálni próbáló filmjét. A szűkre szabott büdzsének köszönhetően a filmből buzog a kreativitás, ráadásul így akkoriban (értsd: a film forgatásakor, azaz 2011-ben) még jobbára ismeretlen, valóban megfelelő korú és nem utolsósorban tehetséges, 17-19 éves színészeket sikerült szerződtetni hozzá. Nem csinálok belőle titkot, hogy a csak pár filmszínházba eljutott Detention anyagi csőd volt és Kahn nagy eséllyel soha nem látja viszont a belefektetett pénzt, de azért mégiscsak szívfacsaró belegondolni, hogy mi lett volna, ha az Éhezők viadala után jön ki, amiben az egyik főszereplője, Josh Hutcherson a fiatal mozinézők generációjának szupersztárjává lényegült.
„Sander_FTW has decided that the general public is stupid. If they respected history they’d know the first black President was Morgan Freeman in Deep Impact.”
Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a film az utóbbi évtized legüdítőbb és legokosabb mozija. Nem feltétlenül fogja mindenki tetszését megnyeri, ellenkezőleg: korábban említettem, hogy míg a kilencvenes évek generációja nagy örömmel fog vadászni a filmben elejtett popkulturális utalásokra, rendkívül nehezen fogja viselni az Y-generációra szabott nyaktörő sebességet, géppuskasorozatszerűen egymásra reflektáló, szinte reagálásra sem időt hagyó, remek dialógusokat, a reklámokból ismert motion graphics használatát, a textelés, valamint az internet- és hashtag-kultúra nyelvezetét, és viszont. A kettő keresztmetszetében egy olyan negyven év feletti culture freak áll, vagyis Kahn maga, aki gyakorlatilag hozzá van bilincselve az örökké változó, de mégis bizarrul homogén popkultúrához, mert a munkája kapcsán a nagy lemezkiadók neki küldözgetnek minden új, trendmeghatározónak szánt zenét, így mindig egy lépéssel az aktuális célközönség előtt jár, és jobban megérti őket, mint ők saját magukat.
„Stalker (NOUN): Someone who is not hot enough to be seen with you.”
A Detention zsánerfilmnek indul, majd egymásban matrjoska-szerűen megbújó zsánerfilmekké transzformálódik, amik végül szétválaszthatatlanul összefonódnak: Grizzly Lake kisvároskájában egy népszerű horrorfilm főgonoszának, Cinderhellának öltözött sorozatgyilkos szabadul el, célpontjai pedig természetesen a slasher filmekből jól ismert archetipikus szereplők, akikről aztán kiderül, hogy ennél persze azért jóval többek. Az első áldozat a kertvárosi, elviselhetetlen, a helyi középiskola táplálékláncában legfelül álló lányklikk vezetője, aki a negyedik falat áttörő Ferris Bueller-szerű monológgal vezet végig egy átlagos reggelén, míg csak brutálisan meg nem gyilkolja az álarcos ámokfutó. Ez a jelenet gyakorlatilag az 1960-as Psycho dióhéjban, az ADHD-szindrómával (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) tüneteivel megbélyegzett fiatalok eszeveszett iramában tálalva: 5 percet töltenek a bemutatásával, majd mindössze 10 másodpercet áldozva a halálára (az ablakból kizuhanás során egy az egyben a Psycho vonatkozó képkockáit másolják), máris ugrunk a valódi főszereplőre, Rileyra (Shanley Caswell), aki természetesen a suli legnagyobb lúzere (és döbbenten néz a nála is megjelenő Scott Pilgrim-szerű, narratív feliratokra, amikkel a korábbi jelenet áldozata mutatta be az életét). Szerelmes a környék legnépszerűbb srácába, a mindig laza Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont az ő legjobb barátnőjébe, Ione-ba (Spencer Locke) zúgott bele. Hogy a klasszikus alapfelállás teljes legyen, bemutatkozik nekünk Ione korábbi pasija, a focicsapat izomagya, Billy, aki kihívja riválisát, hogy puszta ököllel rendezzék a tulajdonjog feletti vitás kérdést, valamint a trekkie nerd, aki Rileyt próbálja meghódítani természetszerűleg totális kudarcra ítélt próbálkozásaival.
„Your nipple was exposed for seven whole seconds. Is that why two of my brightest students were killed?”
Ami a fenti archetipikus szereplőket illeti, mindegyikük megkapja a saját film-a-filmben epizódját, amik egyúttal ráadásul egy-egy filmzsánert is képviselnek, mint Billyé (The Lonely Ballad of Billy Nolan), ami A légy (The Fly) második részének bizarr újragondolása vagy Ione-é (The Freaky Flip-Flop of Ione and Sloane’s Identity Crisis), ami a testcserés Bolondos Péntek (Freaky Friday) feldolgozása egy időutazásos csavarral megfejelve. Az eddig nagyjából a slasher medrében zubogó (említettem már a nyaktörő sebességet?) film akkor kapcsol még nagyobb fokozatba, amikor a szalagavató előtti estén rendezett buli előre nem látott véget ér a szerepébe egyre jobban belemelegedő sorozatgyilkosnak köszönhetően, hőseink pedig a szalagavató szombatját a film címét adó büntetésben kénytelenek tölteni a suliban. Innentől elszabadul a pokol, és a film őrült kaleidoszkóppá robban szét: vissza kell térniük 1992-be, hogy megmentsék a világot a teljes pusztulástól, találkozunk Elliottal, aki tizenkilenc éve tölti a könyvtárban a büntetését, de egy pillanatot sem öregszik (mindez egy zseniális zenés montázsszekvenciából derül ki), az egyik szereplő teherbe esik saját magával, megtudjuk, hogyan került egy időutazó medve a Földre (The Disturbing Abduction of the Time-Traveling Bear), és hogy ki nyerné a párharcot Patrick Swayze és Steven Seagal között.
A ház az erdő mélyén-ben már a film kezdetén tisztában voltunk a zsáner játékszabályaival, és előre tudtuk a fordulatokat (mint ahogy ez is volt a készítők célja), a Detentionben ez pont fordítva van: hiába ismerjük fel az adott zsánert, egyszerűen lehetetlen kiszámítani, hogy mi fog történni a következő percben, és ez nagyszerű érzés. A film bevallottan nem való mindenkinek, és a videoklipszerű megvalósítás is szándékolt: akárcsak azokat, a Detentiont is többször kell megnézni, hogy egyre többet és többet mutasson meg magából, hogy felfogjuk az egymásra halmozott, csattanós replikákat és az elejtett utalásokat. Az, hogy a rendezőnek köszönhetően piszok jó zenéket hallgathatunk közben, az már tényleg csak hab a tortán.