Igen, ebben az 1982-es animációs filmben (békebeli nevén: rajzfilm) beszélő állatok vannak. Szintén van benne pl. egy olyan jelenet, amiben egy aranyos kiskutya döglötten, lógó nyelvvel fekszik az állatkísérleti intézetben lévő ketrecében, és a gondnok, miközben valami olyasmit dörmög az orra alatt, hogy „na, ennek is kampec”, fellapátolja, és a hullamegsemmisítő kemencébe dobja. Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgokat. A The Plague Dogs Richard Adams (Gesztenye, a honalapító), azonos című regényéből készült (itthon nemrég adta ki a Galaktika Gazdátlanok címen, érdemes elolvasni), ami az állhatatosan állatkínzásellenes író cseppet sem leplezett irodalmi lándzsatörése a témában.
Két kutya megszökik egy angliai nemzeti parkban lévő kísérleti telepről, és miután hiába próbálnak gazdát találni maguknak, elhatározzák, hogy jobb híján vadállatként tengetik napjaikat, birkákat, csirkéket, és egyéb, az útjukba kerülő, ehető állatokat ölve. A környékbeli birka- és csirketulajdonosok persze nem nézik jó szemmel a dolgot, és ez még csak a kezdet. A média és a politika hatalmas botrányt kavar az ügyből, és miután (hamis) híre megy, hogy az intézetben végzett kísérletek következtében a szökevények akár pestist is hordozhatnak, kegyetlen hajtóvadászat kezdődik az ember legjobb barátai után.
Ahogy a könyvnek, Martin Rosen animációs filmjének (ő forgatott adaptációt Adams leghíresebb művéből, az említett Gesztenye, a honalapítóból is – ha máshonnan nem, a Donnie Darkóból mindenki ismeri) is az a legfőbb erénye, ahogy a világot a kutyák szemén keresztül láttatja. A testileg-lelkileg sérült ebek (a kísérleti agyműtéten átesett Snitter és a sorozatosan vízbe fojtott, majd újraélesztett Rowf) egy hozzájuk csapódó róka (a hangja John Hurt) útmutatásával járják a vidéket, noha rabságukat nem szabadságra, csak egy sokkal nagyobb ketrecre cserélték el. A világ egy remény és megváltás nélküli horrorshow a számukra: korábbi életük erősen limitált tapasztalatiból adódóan az elméjükben minden, a csendes, nyugodt tavaktól a kopár dombokon át a hóesésig, az életükre törő „fehérköpenyesek” gonosz eszköze. Elveszett gyermekek ő a dühös, gyilkos kedvükben lévő istenek borzalmas hazájában.
Rosen itt-ott bedob néhány komikus momentumot, hogy oldja az egyébként igen nyomasztó és feszült légkört, de senki ne áltassa magát: a The Plague Dogs egy kegyetlen szenvedéstörténet, két kutyának az emberi közönyből és aljasságból fakadó vesszőfutása. A könyv szellemiségéhez abszolút hű adaptáció egyébként a cselekményben igen sok változtatással él (pl. a befejezésnél is, de nem úgy, ahogy gondolnád), amik közül a legfontosabb Adams didaktikus példabeszédeinek elhagyása. A film így is áraszt magából némi propagandaszagot, de a forrásműben igen vaskos emberi szálak itt a legszükségesebb információk közléséig vékonyodnak, és általában meghagyják a kétlábúakat arctalan fenyegetésnek.
A regény eleve megrázó eseményeinek kompromisszumokat nélkülöző vizualizálása viszont egy-két jelenetben csaknem sokkoló erejű. Rosen nem riad vissza vértől és haláltól, horrorisztikus elemekkel, szürreális inzertekkel, sötét, szürkés-feketés látványvilággal, a táj kopárságának nyomasztó ábrázolásával kíséri Snitter és Rowf megpróbáltatásait. Ez nem dizni-karaktereknek való vidék. Ellenben ha van kutyád, a film után sírva fogod ölelgetni.