Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)
A második évad tizedik epizódjának (Over) zárójelenete volt Heisenberg ébredése. A szupermarketben észrevesz egy suhanc vevőt, akinek a kosara tele van metamfetamin főzéséhez szükséges cuccokkal. Reakciója még bűnözőként is illedelmes, betanított nyárspolgárhoz méltó: figyelmezteti az illetőt, hogy rossz anyagokat vett, és különben sem kellene mindent egy helyen vásárolnia, mert az gyanút kelt. A suhanc megijed, lelép, Walter White pedig beáll a sorba a pénztárnál, és csak mered maga elé. Az arckifejezése, a tekintete megváltozik. Akkor jön rá, hogy szinte elfelejtette, ki is ő valójában, hogy instant drogfőzdés tanácsadása röhejes és képtelen, hogy évtizedek óta álarcot hord, amit most már ideje levetnie. És utánamegy a suhancnak. All hail Heisenberg.
Évek óta mondogatják, hogy az igazán jó, érdekes és eredeti amerikai drámák már nem a szélesvásznakon, hanem a tévéképernyőkön játszódnak le, elsősorban a kábelcsatornáknak köszönhetően. Az úttörő az HBO volt, főleg a Maffiózókkal, de az olyan címekkel, mint a 24 vagy a Lost, az országos csatornák is kivették a részüket a tévé nívójának növeléséből. Egy sorozat a puszta szerkezetéből adódóan olyan lehetőségeket aknázhat ki (mint a hosszú távú, aprólékos karakterdráma, ha már Walter White-nál tartunk), amilyenekre egy mozi- vagy akár tévéfilm eredendően nem képes. Mégis, a Breaking Bad az első darabja a 2000-es évekkel beköszöntött szériaparadicsomnak, ami ezeket a lehetőségeket mindenki mást megszégyenítő tökéletességgel, hibátlanul, végig következetesen és precízen aknázta ki.
Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját.
Walter White útjának, gengszterpályájának íve klasszikus – felemelkedés, siker, bukás (már amennyire, de erre még visszatérünk) –, de egy markáns XXI. századi csavarral. A kis cézár, a sebhelyesarcú és társaik jellemzően vagy bevándorlók voltak, akik megelégelték, hogy szarban dagonyáznak az ígéret földjén, vagy háborús veteránok, akiket trauma és a normál életbe való visszailleszkedés képtelensége gyötört. A Breaking Badben azonban a közellenség nem kívülről jön, hanem Amerika melegágyából, a kerti törpék, mosolyogva integető szomszédok és úszómedencés házak világából. A közellenség egy közülünk.
Ez Gilligan legnagyobb bravúrja: rávett minket, hogy összeszorított fogakkal szurkoljunk egy rosszfiúnak. Igaz, kezdetben mi magunk sem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy rosszfiú: Walt áldozatszerepe az első évadban olyan lesújtó volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni a döntéseit. Anyagi biztonságot akart teremteni a családjának, nívós iskoláztatást a gyerekeinek, hátra akart hagyni valamit, ami több egy szép emléknél, valamit, ami számít abban a kegyetlen és mocskos materiális életben, aminek szabályai mindnyájunkra rá vannak kényszerítve. Egy férfi, aki a halál torkában mindent megtesz a szeretteiért – ki ne érzett volna együtt vele?
Csakhogy ez már egy új szituáció volt, és az álca, Walter White nem volt elég hozzá – ezért előlépett Heisenberg. Aki kételkedne benne, hogy a kémiatanár volt az álca, és nem a kalapos kopasz, az nézzen meg csak egyetlen tetszőleges jelenetet a sok közül, amiben a főhős az aljasságait leleplező feleségét, Skylert, vagy a helyzetük miatt egyre frusztráltabb társát, Jesse-t igyekszik nyugtatgatni. A felszín: csupa nyájas, barátságos, tanárattitűdös racionalitás. Ami mögötte van: jéghideg, számító manipuláció. Heisenberg a Mr. White-alteregó társadalmi státuszát, közösségi megbecsülését használta, hogy érvényesítse az érdekeit – a hanghordozása, a gesztusai csöpögtek a jószándékú, okító türelemtől, minden rezdülése azt sugallta, a te érdekedben cselekszem, érted vagyok. Briliáns hazugság. Sokkal hatásosabb, kifinomultabb (és pusztítóbb) módszer, mint a fegyverrel, fenyegetéssel motiválás.
De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart.
A fináléban végre elismeri. Belenéz Skyler szemébe, aki letört, fáradt, illúzióit vesztett, halálosan unja a süket dumát, és azt mondja neki: „I did it for me.” Ötévnyi manipulatív bullshitet, a röhejesség határát súroló racionalitást, profin felépített, masszív érvrendszert söpör el egyetlen halk, rövid mondat. Azért tette, mert jó volt, mert élvezte, mert végre érezte, hogy kurvára ÉL. Milyen szerencse, hogy ott volt neki egy feleség és két gyerek, akikkel ezt igazolni tudta. És mégsem ez az a pillanat, amikor végleg elhagyjuk, és meggyűlöljük őt, nem – épp ellenkezőleg. Mert mi mindezt eddig is tudtuk, az újdonság nem az, amit mond, az újdonság a tény maga, hogy kimondja. Itt kezdődik Heisenberg megváltása.
Azzal, hogy beismeri, saját magáért főzött metamfetamint, és vált a helyi alvilág kulcsfigurájává, illetve azzal, hogy nem próbálja többé meggyőzni igazáról a feleségét, nem akarja elfogadtatni magát a fiával, és nem számít neki, hogy sosem fogják tudni, a közel 10 millió dollár, ami hamarosan az ölükbe pottyan, tőle származik, levetkőzi arroganciáját és büszkeségét. Később, amikor, és erre nincs jobb kifejezés, Isten haragjaként csap le Hank gyilkosaira, pénze ellopóira és Jesse elrablóira, levetkőzi a kapzsiságát is. Hogy saját briliáns tervének előre nem látható mellékhatása okozza a vesztét, egyrészt afféle költői igazság, másrészt a sorozat egészének méltó tematikai eleme (az egész Breaking Bad a tökéletes tervek kisiklásáról szól), de a legfontosabb az, hogy Heisenberg hősként távozik.
Végig azt hazudta, hogy a családja érdekében lépett a bűn útjára, ezért gázolt át hullákon, életeken, mindenen, ami az útjába került. A végén eljut oda, hogy hazugságából igazság lesz. Ekkor már nem érdeklik többé a milliódolláros hordók, már tényleg csak az számít neki, hogy biztonságban tudja a családját, hogy a lehetőségét is kiirtsa minden veszélynek, ami a jövőben az ő tevékenysége miatt érhetné őket. Nem érdekli, hogy senki nem fogja szeretni és hősnek tartani érte, ez már végre nem póz, nem számítás, nem manipuláció. Ez egy férfi keresztes háborúja, hogy jóvátegye a hibáit akár az élete árán is. Már az Ozymandias című epizódban is erről szólt az a jelenet, amiben a főhős a filmtörténet valószínűleg legkatartikusabb telefonbeszélgetésével mossa tisztára a feleségét a rendőrség előtt.
Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van.
Győzelme messze nem minden áldozat nélküli, de attól még győzelem, ráadásul morálisan az. A Breaking Bad nem bukástörténet, hanem megváltástörténet. Mert Walter White mindig Heisenberg volt, mindig kis cézár és sebhelyesarcú volt, de a végén, amikor igazán számított, túllépett rajta, hogy az legyen.