Korrekt kis film ez.
A legnagyobb baja az, hogy Orson Scott Card Végjáték (Ender’s Game, a fordítót csókoltatom) című könyve alapján készült, ami annyival, de annyival több „korrektnél”, amennyivel egy interplanetáris háború több két ötéves kölyök homokozóbeli civódásánál. A Végjáték (évtizedek óta húzódó, alakuló) filmadaptációja ne legyen „korrekt”. A „korrektség” a lehető legrosszabb, ami történhetett vele. Bizonyos szempontból jobb lett volna, ha egy lenyűgöző kreatív katasztrófába torkollik (mint Lynch Dűnéje: borzalmas, de közben lüktet benne a gigászi ambíció), az legalább emlékezetes lett volna. A Végjáték e helyett ilyen kis helyes, polírozott, komfortos, szakmai profizmussal gondosan teletömött, de abszolút bátortalan, audiovizuálissá konvertált regénykivonat, a „kötelezők röviden” mozgóképes megfelelője.
A regénnyel szembeni kisebb-nagyobb atrocitásokkal egy egész cikksorozatot meg lehetne tölteni, hiába követi Gavin Hood író-rendező forgatókönyve többé-kevésbé hűen az eredeti történetet, amiben briliáns gyerekeket kőkemény módszerekkel képeznek ki egy pusztító idegen faj elleni háború megnyerésére. A problémák gerince az egyszerűsítés, és főleg, a finomítás: Card minden húzósabb sztorielemét, karakterrajzát, kérdésfelvetését, legyen szó akár Ender természetéről, a gyerekgyilkosságokról, az izgalmas és kényelmetlen morális komplexitásról, megdolgozták és felvizezték, hogy könnyebben csússzon a popcorn mellé. A végén ráadásul elkapkodják a katarzist, és jut egy-két kifejezetten kínos pillanat is – azt a bizonyos könnyletörlést egyszer még biztos lenyúlja magának Spielberg, olyan pofátlanul giccses. (De legalább a szerelmi szálat megspórolták, köszönet az élet aprócska örömeiért.)
Azért a Végjáték emocionális intenzitásából valamicske így is átjön, a színészek Butterfieldtől Fordon át Kingsley-ig kivétel nélkül remekelnek, néhány vizuális öltet (mint a hangyok rajzásszerűen támadó flottája, vagy az egyébként fájdalmasan kevés csatatermi jelenet) kétségkívül hatásos, sőt, emlékezetes, és a sztori fordulatait is többnyire működőképesen vitték vászonra. Kellemes néznivaló, leköti az embert, de lefogadom, hogy a hiányérzet nem csak azokban fog motoszkálni megtekintés után, akik ismerik az alapanyagot.
A stúdió egy új, nagy, pofátlanul sok pénzt fialó franchise vágyálmát dédelgette ezzel a filmmel, és azt most hagyjuk, hogy a „meh” kategóriába eső, 28 milliós nyitóhétvége után legfeljebb egynél kevesebb pezsgő pukkanhatott a fejesek irodájában. A lényeg ugyanis, hogy a Végjáték efféle pozicionálása sajnos pont arra volt jó, hogy mindenkinek nagyjából egyformán csalódást okozzon. Egyik oldalról a film messze nem olyan gondolatébresztő, provokatív és komplex, mint amilyen lehetne, mint amilyennek lennie kéne, másik oldalról az a néhány – egyébként viszonylag ügyesen – sztoriba ágyazott csatajelenet messze nem olyan látványos, hogy felvegye a versenyt az idei év bármelyik 200 milliós pusztításpornójával. Nyilván nem utóbbira, hanem előbbire kellett volna gyúrni, csak úgy meg nehézkes tömegfilmet csinálni.
A korrekt kis Végjáték két szék közt a pad alá esik, majd a padot magával rántva lebukdácsol a pincébe.