James Ellroy nem áll meg ott, ahol a maguk idejében (nyilván a maguk idejének gondolkodása és ingerküszöbei okán) híres elődei, Raymond Chandler és Dashiell Hammett megálltak. Mindaz, amire ők legfeljebb utalni tudtak/mertek akkoriban, Ellroynál totális excessként jelenik meg, és a hardboiled krimi legendás nagyjainak művei majdhogynem naivaknak tetszenek ahhoz a rettenetes emberhorror-tablóhoz képest, amit ő fest a második világháború utáni Los Angelesről. És itt nem is annyira a brutalitásról, a perverziókról van szó, ezek a gyomorforgató elemek pusztán logikus következményei annak a zeitgeist-mocsárnak, amiben Ellroy karakterei napról napra élnek és ölnek. Mennyire mások ők, mint a gáncstalan lovag, Philip Marlowe, vagy mint akár az elvtelen, de mindig győzedelmeskedő Continental Op; az ő figurái sérültek és mocskosak, nem a bajnokai sem a moralitásnak, sem a törvénynek, de még csak a saját nyomorult létezésüknek sem. Hogy is lehetnének? Egyenesen a Nagy Amerikai Rémálomba születtek bele. Ellroy egy zseni, a valós karakterekkel és eseményekkel, nyomasztó történelmi kontextussal fűszerezett A nagy sehol (az L.A. Quartet második része) pedig egy olvasóját darabokra tépő, szénfekete mestermű.
Los Angeles hullákkal, bűnökkel és bizarr balesetekkel üdvözli az 1950-es évet annak első éjszakáján, és Danny Upshaw seriffhelyettes már ott és akkor levonja a következtetést, hogy kurvaszar évtizednek néznek elébe. Az élet sietve helyesel: még nem is hajnalodik, amikor a nyomozó kiér egy gyilkosság helyszínére, és szemrevételezi a különös kegyetlenséggel szétvagdalt, megcsonkított, és posztmortem molesztált jazzmuzsikus holttestet, amit hamarosan több is követ majd. Míg Upshaw a megszállott gyilkos nyomában járva alámerül a város lokáljaiban és homoszexuális bugyraiban, Mal Considine hadnagyot beveszik egy kommunistaellenes nyomozásba, ami pár évvel a hollywoodi boszorkányüldözés után ismét körmére nézne az Amerikát belülről bomlasztó vörös veszélynek. Az ügybe a stúdiók oldaláról belekeveredik a Howard Hughesnak és Mickey Cohennek egyszerre dolgozó – és utóbbi nőjét kúró – exzsaru, Buzz Meeks is, a homoszexuális gyilkos és a kommunisták elleni nyomozások pedig a létező legundorítóbb szálak mentén kezdenek összekapcsolódni, mindhárom főhőst a „sötétség mélyére” taszítva.
Idevág a részben Ellroy által írt 2002-es Dark Blue-ból Kurt Russell zárómonológjának egy megjegyzése: ezt a várost golyókkal építették. Ellroynak nincsenek illúziói Amerikáról, arról, hogy kik az igazi alapítói ennek a birodalomnak, ami szabadnak, csodálatosnak, felvilágosultnak és lehetőségektől burjánzónak hazudja magát - saját magának is. A jelszavak, a nemzeti büszkeség, a mosolyok, a „we can do it” és az idealizmus mögött gyilkosok, rabszolgatartók, kurvák, gengszterek, opportunisták, korrupt politikusok, népirtók rakják a téglákat, pénzzel, vérrel, gecivel, hazugsággal, és nem egy közös, hanem csakis a saját ügyük érdekében – ezért olyan ingatag az egész építmény, hiába mázolják át a legmutatósabb festékkel. Amerika, a piramisjáték: gyere, élj, dolgozz, itt van pénz, csillogás, hatalom, szabadság, boldogság. És tényleg van. Csak nem neked, hanem azoknak, akik hívnak, és aztán téged felhasználva, rajtad taposva emelkednek oda, ahonnan tovább zsigerelhetnek. Isten hozott az ígéret földjén, te szaros ágyútöltelék!
Itt minden nemes ügy, minden címszavakkal felfuttatott kereszteshadjárat mögött valakinek a személyes, piszkos érdekei állnak. A nagy vörösellenes nyomozás egy vicc, ami csak azért van, hogy az impotens, egymást bemószeroló, nemlétező hatalmukat titkos gyűléseken túráztató komcsik bekasztnizása szalagcímeket és előléptetéseket szüljön, és kigolyózza őket a stúdiókból, hogy azok olcsóbb munkaerőhöz jussanak az alvilági csókosaik segítségével. Considine-t csak az érdekli, hogy megszerezze a felügyeleti jogot a mostohafia fölött, és az Ördöggel is alkuszik érte, ha kell. Upshaw azért hajkurássza fáradhatatlanul a gyilkost, aki senki mást nem érdekel (mert nem gyönyörű színésznőket mészárol, hanem melegeket, azok meg hadd hulljanak, annál jobb), mert maga is látens homeszexualitásával küszködik. Meekset meg csak a lóvé és a pina érdekli. Az elv nem luxus; egyszerűen nem létezik.
Az egyetlen, aki nem megfontolt hátsó szándékok szerint cselekszik, az a gyilkos: hajtja a megszállottsága, őrületében, dühében, bosszújában, szégyenében, vérgőzös perverziójában őszintébb, mint a város összes szartúrója együttvéve. Csak a legaljább, legelemibb szükségletek tudják lehámozni az emberről az álcivilizáció számító rétegeit – mint amikor végül Meeks meghasonlik önmagával, és a könyv legegyszerűbb, legvisszásabb „hőséből” lesz a legszimpatikusabb, és végre leszarja a pénzt és az egész játszmát, és nyomában zsarukkal, gengszterekkel robog gőzmozdonyként az igazság felé, picsába a következményekkel. Akkor persze már késő, akkor már megtörtént a tragédia, a város, amiben a rendőrség, az alvilág, a filmipar, a szexuális deviancia, a politika és a téboly egyetlen hatalmas, homogén masszát alkot, megcsócsált, lenyelt és kiokádott egy embert (a sokadikat), akinek egyetlen bűne az volt, hogy a túlélés érdekében megpróbált nem önmaga lenni.
A nagy sehol a totális nihil, nyoma sincs benne reménységnek és élhetőségnek. Ellroy a korabeli szlengeket, nyelvezetet használva mesél, niggerezik, buzizik, lehengerlően olvasmányos és szépirodalmi igényű szövegébe életszerű profanitással ránt be, nincs szépítés, eufemizmus, óvatoskodás, és már az első oldalakon kinyomott szemek üregébe tolt merev fasz és ejakuláció a téma, úgyhogy akinek a kicsi szíve nem szenvedheti az ilyesmit, annak szevasz, mert innen csak rosszabb lesz. Undorodás jön, megbotránkozás – és szívszakadás. Ahogy Upshaw a szájába veszi a pisztolyát, a gondolat, ami átfut a fején, amiért nem húzza meg a ravaszt. Ahogy Buzz ül az ágya szélén, nézi, ahogy álmai nője alszik, a jövőjükben csak halál és a nagy semmi, és döntést hoz. Ahogy Mal morális felsőbbrendűsége széthullik, miután cseh felesége elmondja neki az igazat a náci tisztről, aki a háború alatt dugta őt a zsidóégető kemencék árnyékában.
És az utolsó száz oldal, ami olyan iszonyatos tempót diktál, hogy az idő megszűnik, miközben olvasod. És a mocsok, ami akkor kezd csak ömleni igazán. Hullámokban árad, hogy amikor azt hiszed, túl vagy a legrosszabbon, megint elborít, és megint, és megint, és még mindig nincs vége, és sarjad a vallási- és gyilok- és szexőrület, és rendőrök és gengszterek és mexikóiak és komcsik és melegek járják perverz macabre-táncukat, és nincsen holnap. És bár ne csak hullákat mosna ki az eső a földből, hanem az egész várost süllyesztené bele a kibaszott óceánba.