Életre szóló sebhelyek, egy volt kurva és Arizona. Ez jár, ha az igazság érdekében átgázolsz mocskon, korrupción, halálon és rothadáson – és akkor még simán elmondhatod, hogy te jártál a legjobban. Mert más mondjuk csak egy golyót kap a szívébe – és ezzel még ő is könnyen ússza meg. James Ellroy Los Angeles-e valószínűleg a legnyomorultabb hely, amit egy író egy magát civilizáltnak tartó, valódi város alapján valaha megfestett. Persze, volt miből merítenie hozzá, nem is kellett a saját életénél továbbmennie: anyja meggyilkolása (tettes örökre ismeretlen), alkoholizmus, bűnözés, drogok. Teljesen érhető, hogy mindazt a nyomasztó, sötét dühöt, világfájdalmat, elkeseredést és illúziómentességét, amit beledolgoz a könyveibe, semmilyen film nem tudja maradéktalanul visszaadni. Ahhoz túl személyes, túl sok, túl elsöprő, túlságosan zsigerből jön. Hogy a Szigorúan bizalmas adaptációjából mégis filmtörténeti remekmű lett, ráadásul Hollywoodban, az akkora csoda, amihez hasonlóban Ellroynak és "hőseinek" soha nem volt részük.
A film három karakter, három zsaru pokolba merülésének története az 1950-es években. Ed Exley (Guy Pierce) a szabályok szerint játszó, törtető karrierista, aki egy előléptetés érdekében egyetlen vállrendítés nélkül dobja fel vétkes kollégáit a feljebbvalóinak. Bud White (Russell Crowe) a nőverő férfiakat megszállottan üldöző, nyílegyenes mentalitású, egy kurvába (Kim Basinger) beleszerető kemény fiú, akit kapitánya, Dudley Smith (James Cromwell) arra használ, hogy félholtra veresse vele azokat a gengsztereket, akik Mickey Cohen lesittelése után töltenék ki az angyalok városának alvilágában támadt űrt. Jack Vincennes (Kevin Spacey) elvtelen kirakatzsaru, másodállásban egy rendőrshow tanácsadója, aki 50 dolcsiért kapcsol le kurvákat és paráználkodókat, hogy kétes hírű "barátja", Sid Hudgens (Danny DeVito) szaftos botránysztorit írhasson róluk a Hush-Hush magazinba. A három nyomozó egy kávézóbeli tömeggyilkosság szétfutó szálain elindulva tárja fel a narancsfák, a sztárok és a csillogás mögötti valóságot.
A Szigorúan bizalmas az egyik legkiválóbb regényadaptáció, ami valaha készült. Ellroy súlyos, szövevényes, gonosz könyvmonstruma teljes egészében nyilván filmre vihetetlen, és Brian Helgeland nem is próbált görcsösen ragaszkodni az alapanyaghoz. Bátran, tucatjával szabadult meg a szálaktól, a karakterektől, és alaposan megvékonyította a főszereplők háttérét is – Exley apja és annak Walt Disney-ről mintázott, rajzfilmmogul barátja a legnagyobb áldozata a kurtításnak. Utóbbiak szála ugyan jócskán sűrítette a szart, amiben a karaktereknek a könyvben gázolniuk kellett, de egyébként bámulatos, hogy Helgeland milyen mesteri érzékkel őrzött meg mindent Ellroy szövegéből, ami annak az abszolút, gyönyörűen visszataszító esszenciája volt. A filmben óriási erővel lüktet a pénz, az etnikum és a hatalom mentén kurvanagy, áthághatatlan szakadékokkal megosztott város monumentális portréja – a házak alatt hullák bűzlenek, a rendőrkapitány saját alvilágot épít magának, a szenny akkora, hogy már rég az azzal való együttélésre rendezkedett be mindenki a takarítás helyett. A harcot megnyerte a bűn, a legalsóbb és a legfelsőbb szinteken is, és nincs mit tenni – talán nem is kell: ez része az amerikai álomnak. Nem annak, amit a tévében adnak el – az igazinak.
Annak a dühös megtisztító hadjáratnak a kilátástalanságát, amire a szereplők vállalkoznak, a könyvben feltáruló eposzi mocsok sokkal hatásosabban ábrázolja, mint a film ahhoz képest jóval befogadhatóbb közege. De Helgeland és Curtis Hanson rendező a komplexitás és a morális fertő elviselhetetlenségének enyhítéséért egy dinamikusabb, fókuszáltabb, mesterien levezetett cselekménnyel kompenzálnak: a film száguld, és csodálatos pillanatokkal készíti elő a lehengerlő katarzist. Ahogy a femme fatala fekete, csuklyás ruhában besétál az italboltba, ahogy Kevin Spacey arcára kiül a felismerés, amikor megérti, amikor Russell Crowe kezei alatt eltörik a szék támlája egy megerőszakoló vallatása közben, vagy amikor Rollo Tomasi neve (a film kreálmánya) hallatára Guy Pierce arcizmai olyan finoman rándulnak meg, hogy alig veszed észre. Ebben a filmben minden kép, minden motívum és minden színészi momentum abszolút csúcsra van járatva.
A regény az LA Quartet legkevésbé személyes, legtárgyilagosabb darabja – sokkal inkább foglalkozik Los Angeles részletekben gazdag és gusztustalan portréjának megfestésével, mint karakterei drámájával. Helgeland ezen változtat, és mindhárom főszereplőjét rálépteti a megváltás útjára. Kikényszerülnek megszokott szerepükből (együtt élni a szennyel), és kergetni kezdik az igazságot, ami már senki mást nem érdekel, ami talán már nem is létezik. Mert bizonyos dolgok felett még a mocskos és ignoráns zsaruk sem hunyhatnak szemet, ha másnap reggel még mindig terveznek felkelni és a tükörbe nézni. Ez akár még naiv hozzáállásnak is tűnhet Ellroyéhoz viszonyítva, kivéve, hogy Helgeland az egészet a visszájára fordítja Exley karakterével: a pedáns karrierista a fináléban egy puskagolyó sebességével szabadítja meg magát a szabálykönyv merevségétől, és keblére öleli a szennyet. Ez olyan kibaszott cinikus és gonosz, miközben pedig zsigerien kielégítő mivoltában tetszeleg, hogy talán még Ellroy maga is megtapsolhatta.
A tűpontosra írt sztorit, a mesteri alakításokat és azt a csodálatosan elegáns rendezést, amire manapság már nem képes az álomgyár (és Hanson maga sem), olyan nevek egészítik ki, mint Dante Spinotti és Jerry Goldsmith – a képek, a zene, az atomszféra, mind megismételhetetlen bravúr. A Szigorúan bizalmas az utolsó igazi, klasszikus stílusú hollywoodi mestermű.