Eldon Perry nyomozó nézi a lángoló Los Angelest, és talán azon mereng, hogy fajulhatott ideáig a helyzet. Talán próbál más választ keresni a nyilvánvaló helyett: hogy ő és a hozzá hasonlók miatt. De talán nem, talán nem is ezen mereng, talán csak próbálja feldolgozni a tényeket – talán már túl van a tettetésen, a pózoláson, a „pokolba az egésszel” attitűdön, talán már pontosan látja, mi hová vezetett, sőt, talán már érdekli is. Talán éppen azon mereng, hogy ez hogyan lehetséges: mikor esett át a holtponton, hogyan szólalt meg benne valami, aminek olyan rég hallotta a hangját, hogy alig ismerte fel: a lelkiismerete. Talán. Mert ezt csinálta az apja is, ezt csinálta a nagyapja is, ezt csinálta minden őse, már akkor is, amikor Los Angeles még csak egy poros vadnyugati koszfészek volt: viselték a jelvényt, és gyilkoltak, ugyan kit érdekelt a törvény betűje? Tették, amit tenniük kellett, a moralitás luxusa tündérmese volt. „…the only reason this city’s here is because they built it with bullets!”
Két undorító féregnyúlvány az emberi létezés legalsóbb zugának segglyukából kirabol egy koreai kisboltot az angyalok városában, 1992-ben – és közben lemészárol négy ártatlant. Annyi ez nekik, mintha legyet ütnének agyon. Perry (Kurt Russell) és újonc társa, Bobby Keough (Scott Speedman) kapja a feladatot, hogy vadásszák le a tetteseket, ám amikor tényleges nyomra bukkannak, felettesük, Jack Van Meter (Brendan Gleeson) mellékvágányra kényszeríti őket: kapjanak el két tetűt, mindegy, kiket, csak le lehessen zárni az ügyet, a tényleges gyanúsítottakat pedig ne basztassák. Perry már öreg róka, sokat látott, sokat tett, sokat ölt, csak egy pohárral kell legurítania, hogy leszarhassa a dolgot, de Keough-nak nehezebben csúszik a bullshit. Arthur Holland rendőrfőnök (Ving Rhames) pedig tudja, hogy Van Meter és Perry könyékig turkálnak a trutyiban, csak arra vár, hogy bizonyíthassa. Közben egész L.A. minden mocskával, korrupciójával, bűzével és amoralitásával lélegzetvisszafojtva várja, hogy megszülessen az ítélet a Rodney Kinget összevert rendőrök ügyében. Ha felmentik őket ebben a pattanásig feszült helyzetben, a város égni fog.
A Dark Blue a King-videóval indít, majd nem sokkal később jön a rablásjelenet, gyors, feszült képekkel, lüktető zenére, zavaróan természetesnek ható brutalitással. Pár perc, és tudjuk, hogy Los Angelesben semmi sincs rendben. A város egy puskaporos hordó, aminek már ég a kanóca, és most még megdobálják gránáttal is. A bűnözőknek az erőszak a nyelvük, a rendőri korrupció nem anomália, hanem a dolgok rendje, az oda-vissza fajgyűlölet izzó és kérlelhetetlen, etnikai, politikai, törvényi, erkölcsi hovatartozás mentén milliók állnak egymással szemben, marcangolásra készen. Abból, ahogy az igazságszolgáltatás és a bűnözés magától értetődően és kibogozhatatlanul összefonódik, érződik, hogy ez James Ellroy sztorija. A kortárs neonoir mesterének ötletét az akkoriban a Kiképzéssel szintet lépett David Ayer írta meg, és bár Washington és Hawke párharca összességében jobb, a Dark Blue sokkal mélyebben és kényelmetlenebbül boncolja az abban is felvetett problémákat.
Perry, aki ugyanabból a brancsból való, mint Alonzo Harris, vagy, ha már itt tartunk, Vic Mackey, csak része egy felmenőktől és felettesektől, partnerektől és politikusoktól örökölt rendszernek, amiben az erősebb kutya megbassza a gyengébbet, a jelvény pedig pusztán annyit jelent, hogy viselője nagyobb pofátlansággal kapargathatja a saját gesztenyéjét. Perry teszi, amit tanítottak neki, amit tennie kell, és addig fel sem merül benne, hogy másképp is lehet, másképp is érdemes szolgálni és védeni, egyáltalán, élni, amíg az a rothadt, fülledt közeg, amiben évtizedek óta tesped, be nem nyújtja a számlát – sőt, egyszerre többet. Amikor mélypontra jut, összeomlik körülötte a város is. Ron Shelton energikus rendezésében Los Angeles egy halottakból és emberhulladékból (meg golyókból) épült dögvésztanya, ami valamikor megmerevedett az „itt bármikor bármi rossz megtörténhet” állapotában, és ahogy Perry mondja, a helyzet rosszabbodni fog, mielőtt javulhatna. Generációk örökségét nem lehet csak úgy levedleni, a faj, a vér, a születési jog billogként éget: mindenki, a rendőröktől és a gyilkosoktól a fehérekig és a feketékig játssza a neki kiosztott szerepet, mint egy görög tragédiában, a lehető legkisebb ellenállás mentén haladva a pokolba.
Kurt Russell egész pályafutásának legérettebb alakítását nyújtja a korrupt nyomozóként, akit több egymás utáni sokk rugdos ki megszokott aljalétéből. Amikor dühödt vadként ered utána a gyilkosoknak az utcai lázongások közepette, tomboló embereket és lángoló autókat kerülgetve a megbabonázóan és elrettentően apokaliptikus csúcspontban, először érezzük, hogy ez most tényleg számít, hogy most nem csak rutinból végzi a dolgát. És ezzel átküzdi magát a hosszas elfojtás után végre elszabaduló káoszon, a tüzet és vért hányó városon a pokolnak egy kicsit kevésbé tüzes bugyra felé, mint ahová eredetileg tartott. Mert a teljes megtisztuláshoz már túl késő, Ellroy és Ayer antihősének csak olyan megváltástörténet jut, amiben a megváltás annyit jelent, hogy nem kárhozik el teljesen. Talán.
Ugyan a Dark Blue semmilyen újdonságot vagy akár meglepetést nem tud felmutatni a hasonszőrű korrupt zsarus filmekhez képest, ám csak baltával hasítható fülledt, gonosz atmoszférája, és cselekményének a ’92-es Los Angeles-i utcai lázongások kontextusába való beágyazása mégis majdnem remekművet farag belőle. A fináléban azonban jön Perry elszomorítóan hollywoodi, ráadásul túl hosszú nagyjelenete, ami hirtelen és rondán megfosztja a filmet ettől a potenciáltól. Nem is értem, hogy sikerült 100 percnyi erőnek és durvaságnak ilyen kliséhányással pontot tenni a végére. A zárókép, amiben a főhős nézi az önmagát felzabáló várost, a keze munkáját (mert igen, ez az ő műve, és a hozzá hasonlóké), még időben visszacsatol a didaktikus beszéd előtti kíméletlen és abszolút világvégehangulathoz, hogy ne egy hangos „basszameg”-gel álljuk fel előle. Így, még ha a Dark Blue messze is esik Ellroy mesterműveitől, azért érezhetően ugyanaz a sötét szív dobog benne.