Klassz dolog az eszképizmus. Megannyi, napjaink rohanó világától megcsömörlött, amúgy viszont persze, hogy szabad szellem számára jelent kiutat a szürkeségből, balzsamot a hétköznapok pitiáner küzdelmeiben lehorzsolt lélekre. Kaland! Misztikum! Hatalom csettintésre! Milyen fasza már fejben ragyogó hősnek lenni, sosem látott tájakon kalandozni, mitikus ellenfelek seregeit térdre kényszeríteni! És ha már az asztali szerepjáték, vagy a számítógépes játékok nem bizonyulnak elegendőnek, még mindig ott van a következő szint, a határok végső átlépése: a LARP, azaz élő szerepjáték, korhű jelmezzel, szabad ég alatt, több tucatnyi hasonló elvetemült díszes társaságában. És – morfondírozott minden, a szerepjátékok bűvkörében élő geek valószínűleg minimum egyszer, feltehetőleg még kamaszkorában, amikor a hobbi általában elkapja az embert – mekkora királyság lenne, ha még egy fokkal tovább lehetne vinni ezt az egészet, és mindez valósággá válna?
A kérdésre van válasz: semennyire nem lenne királyság, egész pontosan óriási szopás lenne. Ha csak valaki nem tartaná szórakoztatónak, hogy a kertipartiján tiszteletlenségét teszi egy regimentnyi ork, akik nem elég, hogy az összes sört felvedelik, de még a vendégeket is felszecskázzák, nagy ívben leszarva, hogy azok papíron amúgy huszonhetedik szintű varázslók (az orkok elég bunkók tudnak lenni). Márpedig a - hevenyészett fordításban – Tökösség Lovagjaival, azaz egy raklapnyi, élő szerepjátékra összesereglett hardcore nörddel nagyjából ez történik.
Főhősünk, Joe ugyan egy ideje már szakított a hobbival, ám miután csöppet sem geek csaja kidobja, segítőkész haverjai (köztük a kissé elpazaroltnak tűnő Peter Dinklage) szerelmi bánatát orvosolandó ordenáré módon leitatják és befüveztetik, majd suttyomban Evermore mezejére, azaz a helyi LARP közösség legnagyobb eseményére fuvarozzák. Kezdetét veszi az eposzi kaland, a hősök (műanyag) fegyvert ragadnak, a csapatok (Freakland Warriors, Gnomeland Security, The Norse Whisperers és egyebek) kvesztelni indulnak a mindent eldöntő, nagy csata előtt, valamint Ryan, a nekromanta az egybegyűltek segedelméért fohászkodik, hogy fellelhesse elveszett inhaláló spréjét. Azonban ahhoz, hogy az évek óta absztinens Joe részt vehessen az eseményen, a mesélői önkény miatt társainak előbb egy rituálét kell végrehajtaniuk – minő szerencse, hogy Eric, a varázsló minap az ebayen szert tett egy egészen autentikusnak tűnő régi varázskönyvre (szakkifejezés: tome), ami direkt adja magát egy ilyen jelenet levezénylésére, még mindenféle halandzsa szöveg is van benne, tök jó.
A figyelmes néző persze az Evil Dead óta tudja, hogy obskúrus, régi fóliánsokból KURVÁRA NEM OLVASUNK FEL, pláne nem fejhangon kántálva, pentagrammák és pirotechnika aktív bevonásával. Mert esetleg megjelenik valami, amire pont annyira vágyunk, mint egy rég látott alkesz nagybácsira gyermekünk születésnapi zsúrján – ebben az esetben az entitás egy pokolból szalasztott succubus, aki legott mészárszékké változtatja a barátságos mérkőzést. Amit a főszereplők nyilván igyekeznek megakadályozni, mert hiszen ha képzeletben hősök, akkor miért ne lehetnének azok a valóságban is … bla bla, faszom.
Két baj van ezzel a filmmel: az első, és legfőbb az, hogy bár alapfelvetésében irdatlan nagy geekmozinak tűnik, alig bír valamit kezdeni a benne rejlő potenciállal, helyette egy átlag tinihorror totál kiszámítható dramaturgiájára építkezik. A második, hogy pont emiatt marha unalmas. Néhány igazán jól sikerült pillanattól eltekintve totálisan megfeledkezik arról, ami a legfőbb erénye lehetne – jelesen a mégoly szűk rétegnek is szóló fanservice-ről – és egy borzasztó középutas, halálosan érdektelen megközelítés mellett teszi le a voksot. Egy élő szerepjátékosokról szóló indie filmtől nyilván a készítők sem várhattak kasszarobbantást, ehhez képest érthetetlen, mi a búbánatért kellett ennyire semleges vizekre hajózni: pont a bennfentes poénok, a közegben rejlő visszásságok kifigurázása tehette volna ezt nagyon élvezetes filmmé, azonban ez a középső, igazán vicces harmadtól eltekintve nem valósult meg. Persze, a kikacsintós poénok végig ott vannak, csak sajnos elég lélektelenül, amolyan tudjuk le jelleggel – a legeklatánsabb példa asszem (írnám, hogy spoiler jön, ha nem lenne amúgy kurva kiszámítható) a démon doom metál számmal történő legyőzése, ami akár még nagyon kúl és true is lehetne, ha nem ilyen wtf és hányaveti módon valósították volna meg. Így csak simán a lecke felmondása.
Akadnak jó mozzanatok is azért. Egyrészt, mint fentebb már céloztam rá, a Knights középső része, a konkrét LARP-os helyzeteket parodizáló harmad tényleg jól sikerült, ha még legalább 20 percnyi hasonló anyag lett volna, szavam sem lenne, simán elkönyvelném a filmet szerethető vígjátékként, apróbb hibákkal. Aztán ott van a számomra eddig tök ismeretlen Jimmi Simpson, mint Ronnie, az egomán, balfasz mesélő, aki csak azért nem lopja el a show-t, mert nincs igazán kitől, valamint Summer Glau, akit én bármilyen fos produkcióban órákig tudnék nézni, oké, nem feltétlenül a színészi teljesítménye miatt.
Az a szörnyű, hogy ha a Knights of Badassdom az ínséges 90-es években születik, valószínű akkora kultfilm lett volna, mint ide. Viszont az a pici, amit valójában tud, a mai metában, idézetekben és a geekség piedesztálra emelésében tobzódó popkulturális közegben édeskevés. Marad egy film, amit a legcélszerűbb úgy megnézni, hogy a péntek esti D&D parti után bedobtok pár sört a csapat ott maradt tagjaival, elröhögcséltek rajta, végigdumáljátok a felét, néha kimentek vécére, és nem állítjátok le, mert minek. Már ha ilyesmire bárkinek van ideje.