Gyönyörű, de egyhangú pusztaság, amerre a szem ellát. Élhetetlenség, kilátástalanság és nyomor, ha nem fizikai, akkor lelki, mindez a kitörés, a továbblépés reménye nélkül. Több évszázados történelmi atrocitásokig, tragédiákig visszanyúló, feloldhatatlan faji ellentétek. A kopárság közepéből kinövő városkában burjánzik az indifferencia. A zárt közösségben redneckek, rasszisták, gyilkosok, drogkereskedők sütögetik a pecsenyéjüket – rémálomszerű képeken villannak fel őrültek, akik kisgyereket sütőbe gyömöszölnének, tinilányok, akik elvágott torokkal fekszenek egy autóút alatti vízelvezető árokban, és elszaporodott vadkutyák, amik emberi csonttal a szájukban szaladgálnak a környéken. Mindenki iszik vagy drogozik, mert mi a fasz mást csinálhatna errefelé. Winton, Queensland, vadnyugati szellemiségű porfészek az ausztráliai Outback közepén. Ugyanitt játszódott John Hillcoat The Proposition-ja is. Nem embernek való vidék.
A 2013-as Mystery Road főhőse, Jay Swan detektív (Aaron Pedersen, sztoikus, mégis erőteljes) két világ közt rekedt. Őslakos mivoltából fakadóan a fehérek bezárkóznak előtte, mindennaposak a bőrszíne és a pozíciója kapcsolatát rosszindulatúan firtató pillantások („You that abo copper?” méri fel őt a tősgyökeres redneck, majd látványosan köp egy nagyot), és saját kollégái közt is vannak, akik alig burkolt rasszizmussal viszonyulnak hozzá. Detektív mivoltából fakadóan, és mert elköltözött iszákos feleségétől egy jobb, „fehér” környékre, magára hagyva kislányát, saját népe is kívülállóként kezeli. Egyetlen társa a magány: ahogy ül nagy, de szegényesen berendezett házának termetes, hat székkel körülvett asztalánál, az a konstans egyedüllét ahhoz foghatóan beszédes vizuális leképezése, mint amikor Robert De Niro hazamegy holdfényben úszó üres lakásába a Heatben.
Státuszának köszönhetően természetesen Swan kapja az elvágott torokkal talált, őslakos tinédzser lány ügyét. A nyomozás szálai ide-oda vezetik a detektívet a kisváros és környékének bizalmatlan, széles vagyoni és etnikai szakadékokkal elválasztott lakói közt – bármerre megy, kívülálló lesz, ahogy azt a festői tájképből és égboltból magányosan, sötét kontraszttal kiugró alakja is jelzi. És Swan még nem is sejti, hogy MENNYIRE kívülálló: az unott, deprimált, döglött felszín alatt mindenki ugyanannak a toroknyiszáló, drogterítő alvilágnak a fogaskereke, ha nem gyilkosként, akkor korrupt zsaruként (Hugo Weaving) vagy függőként – még saját lánya is része a rendszernek.
Ivan Sen író-rendező (és operatőr és vágó és zeneszerző, szóval innentől kezdve: legitim multitálentum, nevét tessék megjegyezni) a klasszikus „mindenkinek van valami vaj a fején” noir-tételt ülteti át egy kis, belterjes közösségbe, ahol a „mindenki” szó túlságosan reálisnak hat ahhoz, hogy pusztán kényelmes, jól hangzó általánosításként tekintsünk rá. A fojtogató atmoszférát fokozza a mindössze pár emberes rendőrőrsöt is emésztő korrupció, és annak kábítószerekhez és kiskorú prostituáltakhoz kötődő szálai, amik csupán szerves részei Sen lélegzetelállítóan szép, de belső rothadásról árulkodó látképeinek.
Swan türelmesen dolgozik, bár meglepő visszafogottsággal: a westernközeg és saját, fehér cowboykalapja ellenére nem rúg be ajtókat, nem ver össze gyanúsítottakat, és csaknem másfél óra eltelik, mire először erőszakot alkalmaz. Swanre, mint mindenki másra a környéken, rég rátelepedett az indifferencia máza (egyik gyönyörű vizuális demonstrációja: a kamera a magasból, közönyösen tekint le a vigasztalan utcákon járó autókra), de az most, az újabb halott tinédzserek előkerülésével fokozatosan lefoszlik róla, és ezzel, mint a tisztességes seriff a bűnös frontier-városban, felrúgja a dolgok természetes rendjét. A következmények nem maradnak el, és Swan számít is rájuk: már korán előveszi Remingtonját, hogy gyakorolja a célba lövést (teli sörösüvegeken, ami önmagában lázadás a piába és drogba tespedt közeg ellen).
A méltóságteljes és súlyos lassúsággal sodródó sztori a mai zsánerfilmekhez képest példátlan módon tesz fel olyan kérdéseket, amikre aztán sosem adja meg, vagy legalábbis, rágja szájba a konkrét válaszokat. Sen megteszi azt a ritka szívességet a nézőnek, hogy bízik az intelligenciájában, és hagyja, hogy az a karakterek és az ausztrál pusztasági élet ábrázolásából kiindulva magának vonja le a követeztetéseit egyes motivációkra és eseményekre, red herringekre és mellékszálakra vonatkozóan.
A Mystery Road már csak ebben is a Nem vénnek való vidék hangulatát idézi, és ahogy cselekményének nyomasztó lassúsága az ábrázolt közeg döglődését és Swan figurájának frusztrációját türközi, majd pedig a felgyülemlett feszültség az utóbbi évek legjobb (!!!), briliáns minimalizmussal és realizmussal megfestett tűzharcában robban ki - ennek sötét történelmi kontextusáról külön gondoskodik a helyszín, Massacre Creek, ahol 1838-ban a kolonizálók fegyvertelen őslakosokat mészároltak le - magabiztosan fel is nő McCarthy és Coenék örökségéhez. Nagy szavak? Nem. A Mystery Road egy újabb ausztrál mestermű a 2011-es Snowtown után, és biztosan ott lesz az év legjobbjai közt.