A felfedező

james_smythe_a_felfedezo.jpgEnnek a könyvnek hat szereplője van, és mind a hat jól meg is hal, beleértve magát a narrátort is.

Upsz. Bocs a spoilerért. :(((

Valójában persze nem lőttem le semmi poént, James Smythe ugyanis ezzel a mondattal indítja regényét:

„Amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni – amikor egyedül én maradtam a legénységből, a többieket a sztáziságyukba dugtam, mint merev, vákuumcsomagolású akciófigurákat –, az első dolgom volt összeírni mindenkit, akit sohasem látok többé, hogy dagonyázhassak a tudatban, hogy pancsolhassak a hiányukban, ameddig csak tudok.”

A főszereplő-narrátor, Cormac Easton ettől még akár életben is maradhatna valamilyen csoda folytán, de az 50. oldal tájékén bekapcsolja az űrhajó önmegsemmisítő funkcióját, onnantól pedig végképp nincs visszaút. A második rész elején aztán hősünk, mintha mi sem történt volna, felébred az űrhajón. A többiek ott fekszenek a sztáziságyaikban, de nem halottak, csak alszanak. És ott fekszik Cormac Easton is. A másik, vagyis a mi Cormacünk, aki már átélte az űrhajó pusztulását, az első sokkból magához térve rádöbben, hogy valamiképpen visszaugrott az időben az utazás kezdetéhez, ahhoz a pillanathoz, amikor az Ishiguro legénysége felébred a sztázisból. Határozottan nem szellem alakban van jelen, hanem a maga fizikai valójában; testén ott vannak az utazás közben szerzett sérüléseinek mementói. De nem akarja (meri) felfedni magát, inkább elbújik és – szó szerint – a színfalak mögül nézi végig azt, amit az események résztvevőjeként egyszer már átélt.

A felfedező kapcsán indokoltan lehetne emlegetni a Gravitációt (lásd: kozmikus magány), a Holdat (lásd: az identitás alapjainak megkérdőjelezése) vagy a Solarist (lásd: küzdelem a feldolgozatlan traumákkal), elsőként még is egy sorozatot kell idecitálni. A témáját illetően a Lost csak áttételesen kapcsolódik James Smythe regényéhez, abban viszont nagyon is hasonlítanak egymásra – az időutazós szálon kívül –, hogy mindkettőben a történetmesélés trükkjei jelentik a legnagyobb attrakciót. J.J. Abrams sorozatának az volt a legravaszabb húzása, hogy az expozícióit (vagyis az alaphelyzet és a szereplők bemutatását) a flashbackek és később a flashforwardok segítségével a végtelenségig nyújtotta.Egy idő után persze nyilvánvalóvá vált, hogy az epizód végi csavarok és a WTF-pillanatok merőben l’art pour l’art jellegűek, és az íróknak fogalmuk sincs, hova akarnak kilyukadni. Az információk kreatív adagolása Smythe-nek is nagyon megy, rá viszont nem lehet azt mondani, hogy öncélúan, hatásvadász módon zsonglőrködik a dramaturgiával és a karakterekkel.

Kezdjük ott, hogy A felfedező, az 50. oldalon bekövetkező mindfuck-fordulat ellenére sem egy túlbonyolított, követhetetlen regény. Az önálló novellának is beillő első részben Smythe szimplán csak elmesélteti a főhőssel az expedíció történetét. Az újságíró-asztronauta először felsorolja, hogy ki hogyan halt meg, aztán precízen, naplószerűen rögzíti a tényeket, az üzemanyag fogyását, az elkerülhetetlen vég közeledését. Közben a szerencsétlenül járt utastársakról, és az otthon hagyott feleségéről is bevillan neki egy-egy kép, de ezek a figurák itt még megmaradnak sablonos mellékalakoknak, és Cormac karaktere se mélyül el különösebben.

A második felvonásban aztán a papírmasé figurák elkezdenek szép lassan megtelni élettel, ahogy a halálból visszatért (?) és az űrhajó falaiban bujkáló Cormac még jobban elmerül a saját emlékeiben, és felidézi az expedíció kezdeteit, a felkészülés hónapjait is. (Ezen a ponton kapunk némi, többnyire találó társadalom- és médiakritikát is.) Kívülről természetesen máshogy – szó szerint más perspektívából – látja az egyszer már átélt eseményeket. Ennek van egy praktikus folyománya: fokozatosan összeáll benne a kép és kiderül, hogy miért haláloztak el utastársai. De nem csak a többieket, hanem 1. Cormacet, vagyis saját magát is figyeli, ami nem csak a helyzet abszurditása miatt letaglózó élmény, de azért is, mert újra és újra szembesülni kénytelen azzal, hogy emlékei mennyire nincsenek összhangban azzal, ahogy kívülről látja a történéseket. Csak most, utólag érti meg, hogy mi volt a motivációja, miért tartotta annyira fontosnak az expedíciót, hogy lemondjon érte mindenről, beleértve az egyetlen, valódi emberi kapcsolatát.

A felfedező tehát, nem meglepő módon, egy belső utazásról szól, mint minden olyan jó sci-fi, amelyben nem a technika, hanem az ember a főszereplő. Cormac olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud nem szembenézni saját félelmeivel és szorongásaival, az önanalizáláson, az emlékekben való vájkáláson kívül pedig másra nincs is lehetősége. A felfedező így aztán legalább annyira lélektani (mono)dráma, mint sci-fi, miközben, Smythe könnyed stílusának és dramaturgiai érzékének köszönhetően, izgalmasabb, mint egy akcióthriller.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!