True detective - Első évad

td1.jpgHa bárki, akit egy kicsit is érdekelnek a sorozatok, nem sötétzárkában, vagy az intenzíven töltötte az előző két hónapot, aligha úszhatta meg, hogy ne halljon az HBO új üdvöskéjéről, ha meg bele is nézett, azt, hogy menthetetlenül rákattanjon. Rögtön a pilot után a Breaking Bad sosem, főleg ennyire rövid időn belül nem remélt, méltó örököseként emlegették, legkésőbb a negyedik epizód totális öncélúsága ellenére is lélegzetelállító, ezerszer visszanézhető, vágatlan menekülésjelenete után pedig jelenséggé nőtte ki magát. Így aztán most, pár nappal az évadzáró után nagyjából mindent le is írtak róla, amit ekkora távlatból lehetett, de nem lennénk méltóak a Geekblog névre, ha pusztán emiatt csak úgy átsiklanánk felette. És ami fontosabb: jár neki a figyelem, és megéri beszélni róla, sokadszorra is. Évadértékelő visszatekintőnk következik, értelemszerűen spoileresen.

Az imént jelenségnek neveztem a True Detective-et, márpedig annak baromi érdekes, és talán kicsit meghökkentő is. Hogy a normálisan megírt történetek és karakterek a blockbusterekből nem kis mértékben átköltöztek a kis képernyőre, már rég nem újdonság, ahogy a mozifilmek és a sorozatok közötti határok elmosódása sem. Ez utóbbinak a legjobb példája, és talán mérföldköve is a True Detective két A-listás főszereplője, Woody Harrelson, valamint Matthew McConaugheynek az ikonná válás folyamatában lévő, gonosz ikertestvére. Ami igazán sajátossá teszi a sorozat sikerét, az, hogy homlokegyenest szembemasírozik mindenféle trenddel, már ha azt leszámítjuk, hogy aránylag nagy költségvetésű és hangvételében – látszólag – divatosan komor. Bombasztikusságnak, olcsó hatásvadászatnak, a feszültséget mesterségesen fenntartó, valójában azonban rém idióta csavaroknak nyoma sincs, a sztori pedig még úgy is egyszerű, már-már unalmas, hogy a három idősíkot váltogató elbeszélés azért kicsit megkavarja. Az instant közönségsikerek nem így néznek ki.

Jellemző az általános elvárásokra, hogy hiába hangsúlyozta Nic Pizzolatto, a sorozat alkotója már a kezdetektől fogva, hogy ez nem egy váratlan fordulatokat rejtegető whodunit, nem akar ő túljárni a nézők eszén, az IMDb message boardjait mégis egészen az utolsó pillanatokig (és lehet, hogy mindmáig, nem néztem) lángba borították a képkocka kimerevítő clue-huszárok, vadabbnál vadabb, és blődebbnél blődebb elméletekkel előállva. Komolyan akadtak olyanok, nem is kevesen, akik a hetedik rész után azon pampogtak, hogy a zárójelenetben hosszasan bemutatott fűnyírós ember nem lehet a hunyó, mert nem elég óriási, és az arca sem elég sebhelyes, pedig épp hogy nem villogott ott a feje felett kurva nagy, piros betűkkel a GYILKOS felirat. Ezek a népek aztán szépen pofára is estek, a hülyébbje meg nem késlekedett szarként elkönyvelni az egészet, úgy ahogy van. Ő bajuk.

td2.pngA True Detective ugyanis egy irgalmatlanul jól elmesélt, a felszíni cselekmény alatt végtelenségig elemezhető rétegeket rejtegető, történetén messze túlmutató alkotás. A regényíróként korábban sikeres, ám a tévé világában eleddig jobbára ismeretlen Pizzolatto bevallottan az önreflexív mesélés avatatlan pápája, Alan Moore képregényein nőtt fel, és egyesekkel ellentétben (Snyder, te szerencsétlen, hozzád beszélek) meg is értette azokat – bátran kijelenthető, hogy a True Detective a Watchmenhez vagy a From Hellhez hasonlóan komplex mű, még ha jelentőségében hosszú távon valószínűleg nem is fog vetekedni ezekkel. Ugyan az utaláskényszere messze nem olyan krónikus, mint a nagy elődé (bár Chambers, Faulkner és Lovecraft megidézése már puszta sejtetésként is eksztázisba kergette a Cthulhu- és Hastur-hívő weird fiction-kultistákat, a befejező rész pedig nyíltan odabiccentett a Breaking Badnek és Moore Top Tenjének), de egyszerűen nem lehet nem észrevenni az állandó önérzékenységet, a számtalan kikacsintást, az önmagukba és egymásba átforduló narratív elemeket. A szereplők ilyen-olyan kontextusban folyamatosan történetekről értekeznek, a központi spirálmotívum (ami megint csak hajaz a Chambers és Lovecraft műveiben felbukkanó yellow signra) egyszerre kapcsolódik a szereplők életében és a nyomozásban felbukkanó, visszatérő elemekhez és a dramaturgia egymásra rímelő pillanataihoz, Rust érfelvágós nagymonológja a létezésről, mint lapos körről pedig simán értelmezhető a fikciós mivoltával tisztában lévő karakter negyedik falat lebontó, saját létfeltételein való merengéseként.

td4.pngÉs akkor még csak ott tartunk, hogy egy okos író átment Umberto Eco-üzemmódba, és összetett meta-labirintussá alakított egy részleteiben szabványos, sorozatgyilkost és összeesküvést hajkurászó krimit. Pedig a dolog szerencsére messze nem ilyen öncélú, hiszen a két főszereplő – színészre és karakterre egyaránt gondolok itt – nélkül szart se érne az egész. Marty és Rust kálváriája, mint az évad tényleges gerince egyszerre a legszokványosabb és legelbaszottabb buddy-movie, amit el lehet képzelni, egyúttal velejéig egzisztencialista, az emberi létezést a leghétköznapibb mozzanatoktól a transzcendens szféráig keresztül-kasul bejáró töprengés. Rust görcsös, pajzsként felhúzott nihilizmusa és Marty konzervatív, a felszín alatt durván repedező világképe csak felületesen tűnnek egymástól jól elkülöníthető nézőpontnak: valójában mindketten ugyanabban a kátyúban dagonyáznak, ugyanaz motiválja őket (ha már fulladásra vagyunk ítélve, legalább addig tartsuk a víz felett a fejünket, amíg lehet, és ha már szar a világ, és mi is szarok vagyunk, akkor csak egy picit próbáljuk meg élhetőbbé tenni), a végére pedig ugyanoda lyukadnak ki. És ez, kérem, igazi, komoly tétekkel játszott barátság, pőrére lecsupaszítva, ahol egy feltartott középső ujj, vagy egy halálos sérülésből frissen felépült embernek adott doboz cigi már gyengéd, igazi törődést és kölcsönös megértést hordozó gesztus.

Azt írtam volna, hogy aki csavarra számított, az pofára esett? Hülyeség volt. A True Detective tele van velük (mondom, spirál), a legnagyobbat meg naná, hogy a végére tartogatja. Mégis, ki voksolt volna arra, hogy nem kilátástalan, a szereplőket meggyilkoló, vagy legalább érzelmi nyomorékként búcsúztató finálét kapunk? Rust pálfordulása ugyanakkor csak elsőre meglepő és erőltetett, visszagondolva kevés olyan megoldást tudok elképzelni, ami ennél szervesebb lett volna, miközben alapjaiban értelmezi át az addig látottakat, garantálva a minimum egyszeri újranézést. Nagyon könnyű volt azt hinni, hogy McConaughey alapvetően ripacskodva, de kibaszott élvezetesen alakított karaktere a sztori egyetlen racionális szereplője, és hogy a végkifejlet őt fogja igazolni, miközben a sorozat az elejétől fogva az arcunkba dörgölte, hogy egy borzasztó sérült, elesett emberről van szó, aki ugyanúgy páncélt farag a vélekedéseiből, mint az ugyanezért kritizált társa. Mikor végül eljut Carcosába, az általa propagált sivárság szívébe, levedli évtizedes megszállottságát, és szembenéz a szörnnyel a történet végén („Take off your mask”), elhiszi magáról azt, amit addig nem mert. A világ nem változott, ugyanolyan kegyetlen és érzéketlen, mint volt, az összeesküvést sem sikerült felgöngyölíteni, a fény mégis nyerésre áll a sötétséggel szemben – az olyanok miatt, mint ő maga és Marty.

td3.pngEz volt tehát az első évad, vagy az első minisorozat az antológiában, ha úgy vesszük. Bármennyire kurva jó volt, nagyon örülök annak is, hogy ennyi volt – hiába az izgalmas, gyarlóságaik ellenére, vagy azok miatt szerethető karakterek, ebben a felállásban ennyi volt benne, és kár lett volna még húzni (sőt, a hatodik és hetedik, a befejezésig hátralevő kötelező köröket lefutó részekben még így is kicsit vontatottá vált). Bármennyire merész és kockázatos nézettségi szempontból az antológia-formátum, hiába borítékolhatók a folytatással szembeni irreális elvárások, Pizzolatto már ennyivel is bebizonyította, hogy ritka értelmes, tudatos és mértéktartó író, ha pedig a második kanyarhoz hasonlóan erős színészeket, vagy a komplett nyolc epizódot (szintén szokatlan módon) szólóban levezénylő Cory Fukunaga rendezőhöz hasonló tehetségeket sikerül összerángatni, valószínűleg már nem fogjuk bánni, hogy el kellett köszönnünk a kiégett kettőstől, és egy újabb gyöngyszemet pakolhatunk a mostani mellé.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!