Only Lovers Left Alive

onlylovers3.jpgKevés kártékonyabb divatot kényszerült elszenvedni az egyetemes filmtörténelem, mint az a köpedelem vámpírfilm-szennyhullám, ami a mögöttünk álló évtizedben Alzheimer-kórral vetekedő hatékonysággal tarolta le a jegyvásárlók agyát. Dacára a megszámlálhatatlan nagyjátékfilmnek és sorozatnak, igen kevesen járultak hozzá a mitológiához, miközben elképesztő mértékben kiszipolyozták a subjectet, felélték a zsáner dramaturgiai és esztétikai tartalékait. A rebbenő pillákkal picsogó metroszexuális tinivámpírok, a szemérmetlenül idióta nosferatu-vérfarkas-tündér-levelibékaember-mutáns bolgárkertész crossoverek, a túldizájnolt neogótikus giccsek (oké, ebben legalább jó nők voltak) áradásában igen erősen kellett kapaszkodni a stabil, történelmileg kipróbált pontokba, fenntartandó az érdeklődés minimumát, ahelyett, hogy a stáblistától függetlenül hessegesse el az ember a legfrissebb próbálkozásokat, mondván: húzz innen a faszba, te tenyérbe mászó pofázmányú idegen, a keret megtelt, a haverfelvétel átmenetileg szünetel; egyébként is, ha már ennyire nyomulsz, tudd meg gyorsan: sosem voltál szimpatikus.

Tavaly Neil Jordan tett értelmes és átgondolt kísérletet  (Byzantium) egy eredeti koncepció demonstrálására, erényekben gazdag filmjét azonban alig mikroszkopikus érdeklődéssel fogadta a publikum, s félő, hogy a kiérdemesült zsenik dicstelen panoptikuma felé sodródó Jim Jarmusch új filmje sem fog különösebb viharokat kavarni; nem fog hangosabban csörögni miatta a kassza, ahogy a kritikai felületeken sem fog felizzani a szenvedély. Holott ez alkalommal kiváltképpen vitaképes munkáról, kellő intellektussal és markáns egyéniséggel rendelkező, megkockáztatom: nyilvánvaló hibái ellenére is szerethető filmről beszélünk.

Az Only Lovers Left Alive, amint azt a rendezőtől az utóbbi években megszokhattuk, teljesen máshová helyezi a fókuszt, mint a kommersz vámpírfilmek. Miután a hagyományos dramaturgiai szerkezet alkalmatlan Jarmusch szürrealista-misztikus vízióinak maradéktalan bemutatására, ismételten az expozíció válik hangsúlyos elemmé, a játékidő túlnyomó részét karakter- és környezetábrázolásra fordítja az alkotó (ld. Dead Man, Limits of Control), és bár friss munkája korántsem mentes a pózőrségtől, az összhatás mindenképpen elragadó.

Az Only Lovers… a kortárs normákat meghazudtoló módon nem a csillapíthatatlan vérszomj és az uralhatatlan ösztönök gyors sodrású cirkusza, hanem az évszázadokat megélt intellektusok drámája, az értelmi és esztétikai fejlődésre szemlátomást képtelen, saját zsenijeit semmibe vevő nyugati civilizáció jelen állapotának csendes, lenézően kivitelezett oldalba hugyozása. A Detroit peremén remeteként élő, ritka vintage gitárokat, analóg stúdióberendezéseket, Revox szalagos magnókat, 45-ös kislemezeket gyűjtő főszereplő (Tom Hiddleston) és örök szerelme, a bibliofil Eve (Tilda Swinton) évszázadok bölcsességével felvértezett, kifinomult ízlésű élőhalottak. A múló korok során tanultak meg különbséget tenni, értékelni a fontos dolgokat, felismerni a szépséget; ily módon megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy elegáns megvetéssel viszonyuljanak az úgynevezett korszerű emberekhez, és általában véve lemondó undorral szemléljék a 21. század művi őrületét. Szereplőink kerülik a feltűnést, öntörvényű, időtlen birodalmukban léteznek (Tom Hiddleston és Tilda Swinton közös jelenetei szívszorítóan mívesek és érzékiek): a rendező csodaszépen komponált képek és apró gesztusok halmozásával mutatja be kapcsolatuk zárt mivoltát, a szerelmesek egymásra utaltságát, egyetemes értékek iránti elkötelezettségüket, kétségbevonhatatlan bizalmukat és ragaszkodásukat.

onlylovers2.jpgMár csupán a fentiek miatt is jobb lett volna, ha a kamera nem hagyja el a házat (ami, hogy a kommentekben rögvest felbukkanó személyes elfogultság vádját idejekorán vállaljam, berendezésénél fogva szembeszökő mértékben hasonul saját bérleményemhez). Jarmusch akkor megy falnak, amikor fordulatot akar csempészni a cselekménymentes cselekménybe, és a finom intimitást sutba dobva, minden felvezetés nélkül explicit ábrázolásra vált: a végső felvonásban hangos robajjal siklik ki a mozi, a lezárás pedig hiteltelen és irritálóan művi. Olyan érzés, mintha egy jó ízléssel, ihletetten fújó altszaxofonos hibátlanul eljátszaná az It’s About Time című jazz standardet, majd a végén az önkifejezés dolgában mértéket nem ismerő zongorista egy oda nem illő, atonális akkordmenettel csapná szét a balladát.

Rohadtul nagy kár volt ennyire bunkó módon, önkényesen lebaszni a lasztit, baltával nyesni el a finom szövésű dramaturgiát, de az Only Lovers Left Alive még így is hozzátesz a mitológiához, nem pedig elvesz belőle, ez pedig mindenképpen tiszteletreméltó, bár időtállónak bajosan nevezhető rendezői teljesítmény.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!