Ma már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…
Borbíró Andris: Különös, hogy mennyire intim és alapvető pillére személyiségünknek a szexualitásunk, mégis mennyire esetlegesen formálódik, mennyire véletlenszerű, hogy milyen gyermek- és kamaszkori ingerek vésődnek belénk a legerősebben, és milyen tapasztalások maradnak a véletlen folytán későbbre (én úgy tapasztaltam, átlagosan 24-25 éves korukra érik be egymást az emberek, addigra kicsit szerényebbek, őszintébbek lesznek, akik nagy lendülettel kezdték, és dörzsöltebbek, akik félénken és visszahúzódóan). A szexlapok mellett alighanem mindenkinek kijutott egy emlékezetes filmes élmény is: emlékszem, egy barátom általánosban elmesélte, hogy anyjával nézte meg a Showgirlst és egész végig rejtegetnie kellett, khmm, feszült izgalmát... egész nap ezen röhögtünk. Akkor még minden cicivillantás, minden akciófilmes stilizált-idealizált dugás hormonok által mágikussá erősített élmény volt. Régi szép idők!...
De az igazi szemfelnyitó film, a mozgóképes mélyvíz számomra az Emmanuelle volt, amire titokban találtam rá (hírből már ismertem) - nagyszüleim VHS-kollekciójában. Nem rejtegették, és utólag egyetértek, én sem fogom, ha eljön az ideje... Az álomszép Sylvia Kristel tanított meg arra, hogy mennyivel szebbek és esztétikusabbak a természetes keblek a plasztikai sebészek műremekeinél, hogy a fiús hajnak egy karcsú nőn milyen szexepilje lehet, és akkor a nyilvánvalóbb, a film narratívája szerint elhangzó tanításokat még nem is említettem. Bele is zúgtam rögtön a főszereplőn kívül a 70-es évek női szépségideájába és divatjába - és nem ereszt azóta sem!
Az erotikához való, a maitól élesen eltérő közeledés (szelíd nyitottság a fantáziátlan, bunkó aggresszióval szemben) mellett felhívnám a figyelmet még két jellemző különbségre: a vágás lassúságára és a kamerának a témájától való távolságtartására. Ezeket - mint egyszerűen túlpörgethető és ösztönösen ható, azaz a jelenetet kérhetetlenül erősebbnek mutató - eszközöket ki lehet facsarni utolsó csöppig, csak éppen minek? Stanislaw Lem Az emberiség egy perce című novellájában jegyzi meg: a szexuális aktus emberléptékű távolságból izgató, de annál sem egy(pár) léptékkel közelebbről (ahol csak pórusok, fehérjemolekulák meg ivarsejtek maradnak a képből), sem távolabbról (egy bolygónyi emberre egy perc aktusainak összesített ondóhozamát gejzírhez vagy szökőkúthoz mérő hasonlat) nem érint meg, nem befogadható.
Az Emmanuelle remek példa arra, hogy milyen ritmusban és szemszögből élvezhető a szex - és ez nem "női pornó" meg "régebbi, prűdebb kor" kérdése, hanem biológiai jellegzetességünk. És egy szerencsétlen, elbaszott ízlésű "mai fiatal" ilyeneket is megtanulhat, miközben az azóta elhunyt Sylvia Kristel melleinek 40 évvel ezelőtti állapotát tükröző mozgóképre maszturbál. (Aki ezen röhögött, annak a legfőképpen orvossal íratnám fel eme tevékenységet!) Ecce homo!
Nemes András: Már pusztán a név tele volt titokkal, ígérettel, misztikummal, mikor áhítattal suttogtuk az iskolaudvaron, pedig fogalmunk sem lehetett, mit ígér pontosan. "Emmanuelle"- mondtuk, és rejtélyes izgalom (nem, nem csak olyan) lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy ez valami nagyon jó, és biztosítottuk magunkat, hogy egyszer részünk lesz benne. Emlékeim szerint először nem is a filmmel, hanem Emmanuelle Arsan regényével sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, pontosabban annak borítójával, melyen Sylvia Kristel pózolt fedetlen keblekkel, egy gyöngysorral a nyakában: szinte vallásos révületbe estem látványától, a puha fedél tapintása kis híján extázisba kergetett (ily módon lehetséges, hogy nem csak a nők, de a könyvek iránti vonzalmam is részben az Emmanuelle érdeme). Beletelt némi időbe, míg agyamnak sikerült kapcsolatot teremtenie vágyaim elérhetetlen tárgya, és az iskolaudvaron vihorászó csajok között: lehetséges lenne, hogy ruha nélkül ők is így néznek ki? Mikor aztán a filmet is sikerült megtekintenem, sorsom eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy minél hamarabb a tapasztalás útjára kell lépnem.
Ma, mikor bármilyen explicit tartalom egyetlen kattintással bárki számára elérhető, lehetetlen a szexualitást azzal az áhítattal szemlélni, ami nekünk megadatott, amit megérdemel. Olyan tiltott gyümölcs volt, amiért tennünk kellett, megdolgozni érte, hogy hozzájuthassunk, a bonyolult elérhetőség pedig csak tovább növelte értékeit. Komoly cikket érdemlő téma lehetne, mennyivel egészségesebb képet kaphat a férfi-nő kapcsolat dinamikájáról, alapvető viszonyairól a kiskamasz, aki számára az Emmanuelle jelenti a szexfilmet, mint az a kisiskolás, aki szerint a szex az, mikor egy ijesztően kisminkelt, felfújt szájú-mellű csaj ül tűsarkúban valami kanapén egy túlvilágított szobában, aztán bejön három rommá gyúrt, álló farkú agresszor, és szó nélkül nekiesnek. Nem kívánnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, én lettem volna az első, aki felkeresi az összes létező pornósite-ot, ha lehetőségem nyílt volna rá, de a magam részéről szerencsésnek érzem, hogy először láthattam a nőiség titokzatos, izgalmas, felfedezésre váró oldalát, mint a pőre, minden rejtélytől megfosztott lényeget. A film esztétikai minősége ma is kifogástalan, az igényes fényképezés, a zenehasználat, de főleg Sylvia Kristel kisugárzása, minden pillanatban túlfűtött jelenléte többé avatják "közönséges" szexfilmnél, minden kockáján érezhető, hogy alkotói nem kizárólag a tékák elsötétített, "Csak felnőtteknek" feliratú helyiségeibe szánták. A szituációk (szex a repülőn, maszturbálás egy másik nő előtt) ötletesek és változatosak, de soha nem ízléstelenek, a szexualitás játékos jellege, az intimitás izgalma kerül előtérbe. Bár témája eleve botrányfilmmé teszi, alkotói képesek a mértéktartásra, a jelenetek nem provokatívak, cseppet sem hatnak direktnek.
Története persze megmosolyogtatóan egyszerű, de tökéletesen kiszolgálja témáját, és ez pont az a helyzet, mikor többre nincs is szükség. A korabeli közönség imádta, Kristel a női emancipáció szimbóluma lett, a film komoly kasszasikernek bizonyult. Jöhet a kötelező "régen minden jobb volt" kesergés: történhetne ma ilyen egy erotikus filmmel? A bevétel persze magával hozta a folytatásokat is (oké, talán mégsem volt minden jobb), amik olyan furcsaságokat eredményeztek, mint a Black Emmanuelle, vagy az Emmanuelle in Space(!) tévéfilmsorozat. Ezek szándékaikat tekintve persze már csak nagyon távoli kapcsolatban állnak az eredeti filmmel, gyönyörű nők azonban láthatók bennük, figyelmünkre tehát mindenképp érdemesek. Az Emmanuelle legnagyobb érdeme, hogy megmutatta, ez az egész erotika, testiség, meg szex dolog alapvetően az örömszerzésről, a kölcsönös odaadásról, egymás iránti bizalomról szól, és ami a legfontosabb: a lányok is akarják. De még mennyire. Hála az égnek.
Rusznyák Csaba: Elég pontos emlékeim vannak az első olyan alkalomról, amikor a tévét nézve észrevettem egy meztelen női testet. És az „észrevettem” alatt nem azt értem, hogy „láttam”. Nyilván korábban is találkoztam már efféle képekkel (ezt pusztán valószínűségi alapon mondom), csak akkoriban még nem regisztrálódott bennem a jelentőségük. A szépségük. A kellemességük. A jóságuk. Mert még nem érdekelt. De azután, hogy túljutottam a „Lány? Fúj!” fázison, nagyon az elevenembe mart az említett első pucérkodós jelenet. És nem, nem az Emmanulle-ről van szó. Hanem Az Osterman hétvégéről. Valahogy kétlem, hogy Sam Peckinpah amúgy elég zavaros és meh thrillere sokakra afféle (vagy, ami azt illeti, bármilyen) hatást gyakorolt volna, mint rám, de aki még emlékszik rá, hogy a film egy szexuális aktussal kezdődik, aztán pedig a még mindig félmeztelen nő brutális, metodikus meggyilkolásával folytatódik, az már sejtheti, merre kapargálok ezzel. Kicsit, izé, furcsa volt, hogy az első filmes erotikus élményem efféle nyers erőszakkal keveredett (lehet, hogy megmagyaráz pár dolgot velem kapcsolatban…). Furcsa… és izgalmas, új, zavarba ejtő, jó, rossz, kényelmetlen. Mindez egyszerre.
Azért kezdtem ezzel, hogy kellőképpen demonstráljam, a jóval ezután látott Emmanuelle már szinte visszafogott volt a számomra, elvégre Slyvia Kirstelt senki nem fogta le egy kiadós szeretkezés után, hogy mérget fecskendezzen az orrába. Ami azt illeti, akkor még nem is láttam az egész filmet, csak egy részét, de abban pont benne a volt az a bizonyos repülőgépes jelenet. És bumm. Onnantól kezdve elég sokáig úgy képzeltem, hogy az a vágy, a szenvedély, az erotika, a szex, a világegyetem, meg úgy általában, a minden abszolút netovábbja, őrületesen izgató, egyszerre vad és gyöngéd, és abszolút csodálatos dolog. Bakancslista-matéria. Kétségkívül van az Emmanuelle atmoszférájában valami könnyedség, légiesség, valami fennkölt erotika, amit viszont, mielőtt teljesen elszállna a rózsaszín lányfantazmagóriák világába, rendre egy valóságosabb, átélhetőbb közegbe transzportál a zsigeribb, nyersebb szexualitás, az explicitás. Úgyhogy az a repülős dugás még nagyon sokáig a meghatározó filmes emlékeim közt volt, még ha kicsit hiányoltam is, hogy a főhősnőt nem fojtotta meg utána az alkalmi szeretője (persze, csak viccelek, köhh – de tényleg… frankón).