Hogyan alakult volna a történelmünk, ha az atomenergia hasznosítását mondjuk 100 évvel korábban találják fel? Technikai újítások miriádjai, felgyorsuló társadalmi és politikai változások a forrongó és nacionalizmustól túlfűtött Európában, és… vajon lett volna egy pre-Hirosima is? Stephen Baxter az Antijég című steampunk-regényében egyértelműen igennel felel erre a kérdésre.
Baxter tudományos alapossággal megírt művének már a felütése is sokkoló erejű: az 1855-ben a Krím-félszigetért dúló háborút láthatjuk egy angol baka szemén keresztül, a viszontagságos mindennapoktól kezdve a Szevasztopolt totálisan megsemmisítő atombomba bevetéséig – oppárdon, miket beszélek, antijég-bomba az, kérem szépen. Baxter alternatív történelmének menetét ugyanis a Déli-sarkon az angolok által felfedezett különös anyag, az antijég zökkenti ki az általunk ismert események vágányáról. A rendkívüli energiát előállítani képes matéria így a gyarmatosító Nagy-Britannia kezébe kerül, ami ezzel aztán végképp a többi nemzet fölé emelkedik (akik ezt nyilván nem nézik jó szemmel).
Josiah Traveller, az antijég „atyja” azonban, látva a Krímben végzett pusztítást, megfogadja, hogy csakis és kizárólag békés célokra fogja eztán használni a különös anyagot. Zsenialitásának köszönhetően a regény főszereplője és narrátora, Ned Vicars, egy lusta és elkényelmesedett, ignoráns diplomatácska az olvasóval együtt száll fel arra az antijég-hajtású magasvasútra, ami során megismerkedhet eme szép, új világ minden aspektusával.
Lassan szokássá válik Baxtert az Új Vernének titulálni, de be kell látni, van benne valami, ebben pedig az Antijég csak olaj a tűzre. A romantikus kalandregényekre jellemző utazás, felfedezés, a technikai vívmányok magasztalása, az ember, mint a természet titkainak feltárója és egyben annak leigázója mind-mind azt a korszakot vetíti elénk, amelyben a társadalmi naivitás tárt karokkal köszöntötte és emelte piedesztálra a tudomány minden apró megmozdulását. Baxter ezt a vernei hagyatékot ragadja meg grabancánál fogva, hogy kirázza belőle a gyermeki ártatlanságot. Ami marad, az az Antijég egyik fele: komor és borúlátó jelentés az emberiségről, arról, hogy hiába a rengeteg találmány, a haladás, a természetünk jottányit sem változott, amint felvetődik a lehetősége, foggal-körömmel-antijéggel esünk egymás torkának.
Ez a realistább megközelítés nem csak hiteles képet fest a „civilizációról”, de egyben felskicceli az 1800-as évek végi Európa politikai térképét. Brit túravezetőnknek hála ízelítőt kapunk a felsőbbrendűségben és határtalan hazafiasságban szocializálódott angolok modorosságából (ami esetenként szórakoztató, ám gyakrabban inkább hajtépésre ingerlő, mindenesetre 2014-ből szemlélve az autentikusság benyomását kelti). Az ő szemén keresztül láthatjuk Bismarckot, aki mindent elkövet, hogy egyesíthesse a németeket, és kijátssza a nagypapaként pózoló briteket. Betekintést nyerünk az ostromlott franciák forradalmi hevületébe, sértett büszkeségébe, végtelen kitartásába. Baxter művében az események és a világ alakulása csupán fikció, minden más azonban a valós történelmi viszonyokat tükrözi.
Ebből a háborúk szaggatta világképből katapultálunk ki szó szerint a történet egyharmada táján, hogy egy meglepő fordulattal elhagyjuk a halandó emberek pitiáner hatalmi harcait, és olyan magasságokból tekintsünk le rájuk, ahonnan minden csupán hangyák szaladgálásának tűnik. Jellemfejlődésnek induló hősünk ugyanis - Traveller, egy komornyik és egy újságíró társaságában - egy szabotázs akció eredményeképpen az űrben találja magát. A feltaláló Phaeton nevű lövedék-hajója, fedélzetén a szabotőrrel, irányíthatatlanul száguldani kezd a Hold felé, és ennél a pontnál a kedves olvasó jobban teszi, ha kikészít egy adag hideg élelmet maga mellé, mert ez nem csupán rövidke kitérő lesz: a könyv fele a lövedékbe zárt emberek viszontagságait regéli el.
Nem mintha ezzel akkora probléma lenne, de ezt az éles kanyart valószínűleg velem együtt páran nem fogják megfelelőképp értékelni. A háború küszöbén álló Európa színes feltárása kellőképp beszippantott, szívesen vettem volna ennek a vonalnak a folytatását, és ehelyett azt olvasni oldalakon keresztül, hogy az úriemberek a brit elme géniuszi gondoskodásának hála steaket ebédelnek, whiskeyznek, fürdenek és zongoráznak(!), fenemód lelombozó volt. Persze amint túltettem magam a megrázkódtatáson, már tudtam értékelni a különböző eszmék (imperializmus kontra a tudós felelőssége kontra az elnyomástól való félelem) ütköztetését, amiknek köszönhetően megismerjük a hőseinket is, és nem csak a környezetüket. A visszatérést követően pedig újra magasabb fokozatba kapcsol a tempó, szerencsére egyértelműen ez a könyv legerősebb része.
Az Antijég egy olyan utazásra invitál, amit nem valószínű, hogy megbánnánk: hangulatos és elgondolkodtató, könnyed romantikus oldala mögött súlyos üzenetet hordoz, és nem terheli feleslegesen olvasóját sem túlzásba vitt leírással, sem túlburjánzott cselekménnyel. Nagyszerű mérnöki munka, amiben ott a szív és a lélek egyaránt.
