A jelenlegi hollywoodi rendszer hamarosan össze fog omlani – ezt mondta Steven Spielberg és George Lucas egy tavaly nyári rendezvényen. Az, hogy egyre nehezebb eredeti ötleteket és kis filmeket moziba juttatni, hogy minden a brandekről, a hatalmas költségvetésekről és a mamutmarketingről szól, szerintük hamarosan oda vezet, hogy pár méregdrága film egymás után elhasal majd a pénztáraknál, ez a stúdiófőnök-fejeket hullajtó bukássorozat pedig cserébe paradigmaváltás eredményez az álomgyárban. Szerintem pedig nem.
Persze, tudom: hogy jövök én ahhoz, hogy ellentmondjak Spielbergnek és Lucasnak, akik már akkor a világ filmes mekkájának csecsén lógtak, amikor engem még az anyám se ismert, és akik jelenleg is a kaliforniai elit legnagyobb bennfentesei közé tartoznak, míg én tőlük földrajzilag tízezer kilométerre, rálátás tekintetében meg fényévekre csücsülök. Szóval: lehetséges azért, hogy egy picit jobban tisztában vannak az álomgyár belső működésével, mint én. De akkor is tévednek.
Baj tényleg van, úgyhogy valamilyen változás biztos lesz
Az okokban persze igazuk van, mi sem vagyunk elkerekedő szemmel bámuló rajongói a jelenlegi brandes/franchise-os/sequeles rendszernek. Az okozat sántít nekem. Eleve, az, hogy paradigmaváltás a mai Hollywoodban? Kac-kac. Mindenki előszeretettel emlegeti a mostani helyzettel párhuzamban a ’60-as éveket, amikor a stúdiók kifogytak az ötletekből, a frissességből és az eredetiségből, hogy aztán a ’70-es években a többek közt éppen Spielberg és Lucas nevével fémjelzett Új Hollywood végre felrázza a dolgokat. A mostani változást azonban szerintük nem annyira egy újabb fiatal tehetséghullám hozza el, mint inkább egy rakás bukta, ami az álomgyárat nagyjából pont az Új Hollywood óta irányító marketingesek szemléletváltásához vezet.
Vagyis nem az alkotógárda fog forradalmian megújulni, hanem a filmek terjesztési módszere. Lucasék egy olyan modellt vizionáltak, amiben az egyes alkotásokat a mozik színházszerűen, jó egy évig játsszák (merthogy sokkal kevesebb film lesz, mint ma), a közönség pedig a „nagyobb” produkciókért magasabb árat fizet – példájukban egy Vasember 3. megtekintése 25 dollárt, egy Lincolné 7 dollárt fog kóstálni.
Ezt az elméletet egyébként éppen mostanság cáfolta Spielberg cimborája, Jeffrey Katzenberg, a Dreamworks animációs részlegének vezetője, aki szerint ennek pont az ellenkezője fog lejátszódni: a filmek 17 napig (három hétvégén át) lesznek kizárólagosan a mozikban, és rögtön utána már elérhetővé válnak minden más platformon is (ez bizony valószínűbbnek hangzik), azzal a csavarral, hogy minél nagyobb felületen nézed meg a filmet, annál többet fizetsz érte. Egy moziban mondjuk 15 dollárt, az otthoni tévéden 4-et, a telefonodon meg 2-t.
(Arról, hogy mennyire frankó dolog telefonon filmet nézni, kedves barátunkat, David Lynch-et kérdeztük.)
De nem is elsősorban ezért gondolom, hogy Spielbergék tévednek. Nem is azért, mert a sorozatos bukás, amiről beszéltek, már megtörtént tavaly nyáron, nem sokkal az említett beszélgetésük után, és hát lófasz se változott (négy egymást követő hétvégén zakózott óriásit Az elnök végveszélyben, A magányos lovas, a Tűzgyűrű és az R.I.P.D. – a tekintélyes Amerikán kívüli bevételnek köszönhetően ezek közül még a Tűzgyűrű járt a legjobban). Meg nem is azért, mert azok az idők már réges-rég elmúltak, amikor egyetlen orbitális bukás a tönk szélére tudott sodorni egy stúdiót (A mennyország kapuja, 1980) – azok ugyanis mára mind egy-egy óriási megacég, konglomerátum részei (Warner Bros. – Time Warner, Paramount – Viacom stb.), ésszel felfoghatatlan tőkével és erőforrásokkal. Hanem azért, mert máris kialakulóban van az új modell – vagy akár már működik is.
Masszív cégek masszív filmes univerzumai
Ez pediglen az univerzumépítés. Mondhatnám, hogy a folytatások, előzmények ideje lejárt, de igazából ez a rendszer pusztán ennek a „logikus” továbbvitele, négyzetre emelése: folyamatos rókabőr lehúzás jól bejáratott brandről, kevesebb kockázattal, hosszabb távon. A különböző karakterek „crossover-filmben” való összekötése bőven nem új találmány, a Universal pl. már a ’40-es években egymásnak eresztette klasszikus rémalakjait (Frankenstein találkozik a farkasemberrel, Frankenstein háza), és a Toho is óriásszörnyek egész garmadáját szabadította el lazán összekapcsolódó kaijujaiban, az eredeti Godzilla sikere után.
Aztán olyan is volt, hogy Steven Soderbergh csak úgy poénból berakta Michael Keaton Jackie Brown-beli karakterét a Mint a kámfor-ba (igazából persze mindkét film egy Elmore Leonard-adaptáció, és a karakter mindkét könyvben felbukkan). És ha már Tarantino, ott vannak a Vega-testvérek (Kutyaszorítóban/Michael Madsen-Ponyvaregény/John Travolta), bár már nyilván sosem látjuk őket egy filmben, úgyhogy ez megmard puszta „mi lett volna ha” érdekességnek.
De az első „nagyméretű”, komplex filmes univerzum tudatos felépítése a Marvelhez köthető: amikor a 2008-as Vasember végén felbukkant Nick Fury, és közölte a főhőssel, hogy nem ő az egyetlen szuperhős a városban, az egy új, mostanában kiteljesedő divat kezdetét jelentette. A Vasember után jött az új Hulk, a Thor, az Amerika Kapitány, majd a különböző karakterek története a Bosszúállók gigasikerében kulminálódott – a Marvel szekere pedig azóta is megy, pontosabban, rakétahajtóművel repeszt tovább. Pár hete közölték, hogy 2028-ig megvannak a nagyjábóli filmes terveik. Mivel a stúdió cizelláltan mondva is kurvára arat a szuperhős-univerzumával, nem csoda, hogy a vetélytársak is vérszemet kaptak.
És ez érthető is. Egy jól felépített, egészséges filmuniverzum sokkal nagyobb pénzverde, mint egy szimpla sorozat. Ha a Fantasztikus Négyes második része megbukik (mint ahogy megbukott), akkor valószínűleg nem készül belőle több (mint ahogy nem is készült), legfeljebb úgy nyolc év múlva rebootolják (mint ahogy azt jelenleg teszik). Ha viszont mondjuk a Vasember 3. megbukott volna (felejtsük el egy pillanatra, hogy erre eleve nem volt semmi esély), attól még a Marvel nagyjából ugyanúgy folytatta volna a többi sorozatát. Egy ekkora, franchise-okból épült franchise-nak, vagyis univerzumnak pénzügyi szempontból az az egyik nagy előnye, hogy legalább három, ha nem több filmnek kell totálisan elhasalnia, hogy az egész becsődöljön. És minél színesebb, gazdagabb az univerzum, annál jobb: ha egy karakterre ráunnak a nézők, a stúdió félreállítja, és behoz helyette egy másikat.
Eldobható hősök
A modellt, praktikus módon, a Marvel a saját, a ’60-as évek óta létező képregényes univerzumából veszi: megvannak a havi sorozatai, amik közül, ha valami bebukik, egyszerűen megszüntetik, és elindítanak helyette egy újat, maga az univerzum pedig egyben marad, no problemo – oké, elúszott némi pénz, de a nagy egész kárpótol az egy-két rész kudarcáért.
Kreatív szempontból persze ugyanott tartunk: folytatások, brandek, és semmi eredeti ötlet. De ennek az univerzum-modellnek azért ilyen szempontból is van egy előnye. Jelesül, egy már bejáratott megafranchise-ban valószínűleg jobban mernek kicsit kísérletezni a stúdiók, mint egy szimpla filmes sorozatban. Ennek az Amerika Kapitány: A tél katonája a legjobb példája.
A Marvel-filmek, bár műfajukat tekintve egész változatosak voltak (high-tech sci-fi, párhuzamos világos fantasy, háborús kaland), hangvételüket tekintve meglehetősen egy kaptafára készültek. A legutóbbi etapjuk azonban egy komorabb, realisztikusabb film lett, ami a vagány, jó kedélyű szuperhősködést kíméletlenül bezárta egy politikai/paranoiathriller kontextusába. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ha az Amerika Kapitány-filmek önmagukban, a többi Marvel-adaptáció nélkül léteznének, meg mertek volna lépni benne egy ekkora hangulatváltást a sikeres első részhez képest.
A Marvel most a jelek szerint ott tart, hogy felépítette az univerzumát, bebiztosította a sikerét, és egy masszív nézőbázissal a háta mögött megengedheti magának, hogy kockáztasson, és újítson egy kicsit azon a stíluson, ami eddig a sikere egyik záloga volt. Ha az eddigi információk nem hazudnak, ennek demonstrációja lesz A galaxis őrzői is (nem is beszélve a masszív, netflixes tévés projektről Fenegyerekkel és a többiekkel), ami A tél katonájával ellentétes irányt vesz (ironikus űropera-vígjáték).
Ha nem válik be? Akkor majd legközelebb mással próbálkoznak. (Egyébként ez az első Marvel-film az utóbbi években, aminek a karakterek és a téma miatt reális esélye van a kudarcra. Azonban a hype-ja egyelőre őrületesen pozitív, úgyhogy valószínűleg mégis aratni fog.) Olyan ez, mint amikor a Coca-Cola kihoz mondjuk egy cipőpaszta-ízű Fantát, és belebukik. Aztán maximum sóhajtanak egyet, esetleg kirúgnak egy-két embert, leírják a veszteséget, és nekiállnak dolgozni a fűrészpor-ízű Fantán. A lényeg, hogy a márka egy termékline kudarca után is simán fennmarad.
Ami pedig a többi stúdiót illeti: A DC/Warner évekig töketlenkedett, és kullogott a Marvel után, de most már lassan összekapják magukat, és elindítják a saját univerzumukat (Acélember – Superman/Batman – Justice Leage és a többiek). A Sony ugyanezt csinálja a Pókember-franchise-zal: már bejelentették a harmadik és a negyedik részt, és tágítják a lehetőségeiket a Venom és a Sinister Six spin-offokkal. Előbb-utóbb a Fox is nagyobb sebességre kapcsol, és nem csak az X-Men világát bővíti tovább (ahogy azt már tette a Farkas-filmekkel – és most újra felmerültek náluk a hasonló külön filmek, többek közt Gambittal és Mystique-kel), hanem összeköti azt a rebootolás alatt álló Fantasztikus Négyessel (ahogy arra már számtalanszor utaltak a stúdiónál).
A Star Warstól Középföldéig
A modell pedig terjed a képregényfilmek körén kívülre is, a Disney pl. saját, marveles példáját követi a Star Warsszal: az eddigi hat rész folytatásai mellett náluk is jönnek a spin-offok (összességében évente egy SW-mozi 2015-től). Azon is meglepődnék, ha a Legendary stúdió a Godzilla (többé-kevésbé borítékolható) sikere esetén a jelenlegi trendek közepette pusztán folytatásokban gondolkodna, és nem járna el úgy, mint a Toho az ’50-es, ’60-as években (sőt, már tavaly pletykáltak egy esetleges Godzilla/Tűzgyűrű crossoverről is). Aztán, vajon mikor dönt úgy a Paramount, hogy a Star Trekben is jóval több lehetőség van a három-négyévenkénti egy filmnél? És ha a Warcraft-mozi sikeres lesz? Hány folytatást és párhuzamosan futó történetszálat, karaktert, spin-offot bír el az a franchise? (A kérdés költői.) A Harry Potter világába is készül már a következő filmes sorozat (70 évvel az eddigi események előtt játszódik majd), és az is valószínűtlen, hogy a New Line Cinema csak úgy nyugodtan visszahuppan majd a seggére A hobbit-trilógia befejeztével. Stb., stb.…
Nyilván vannak franchise-ok, amik túlságosan egy karakterre épülnek ahhoz, hogy univerzumot lehessen felhúzni belőlük (James Bond, Indiana Jones), de még ezekben az esetekben sem temetném el a filmesek és a marketingesek leleményességét pénzéhségét. Ugyanis egy jól felépített univerzum világvégéig tartó kincsesbánya lehet (ugyanúgy, ahogy a Marvel és a DC képregényes világai is hosszú évtizedek óta működnek – bár a filmek esetében okoz némi problémát pl. a színészek öregedése, de ez áthidalható). Mert mindent képes túlélni: bukásokat, hullámvölgyeket, nézői érdeklődések lanyhulását, megerősödő konkurenciát. Mindent. (Ez a felépítés persze idő- és költségigényes, de ez más kérdés.) Ez Hollywood új szuperfegyvere. Akár tetszik, akár nem. És ha ezen múlik, nem lesz itt semmilyen összeomlás.
