Soha nem írtam nekrológot, nem is szerettem volna. Álszentnek érezném úgy sajnálkozni, mintha közeli hozzátartozómat vesztettem volna el, és nem akarnék jókívánság-frázisokat sem puffogtatni az elhunytnak címezve. Ugyanakkor mégis mélyen elszomorodik az ember, mikor egy újabb zseniális művész távozik közülünk. Márpedig május 12-én, 74 évesen H. R. Giger baleset következtében elhunyt.
Ne rója fel senki az ilyenkor kötelező tiszteletnek, de én dicsérni jöttem Gigert, méghozzá agyondicsérni - nem pedig temetni. Egészen kivételes erejű, látnoki művész volt, akinek most csodáljuk, száz év múlva majd talán megér(t)jük a képeit. Néha eszembe jut: egy kivételes intelligenciájú mérnök vagy kutató létezése nélkül talán később, talán máshogy, de nagyjából ugyanide jutottunk volna el, művészek esetében viszont feltehető, hogyha éppen ő, éppen úgy nem kezd el belekaparni a lelke szégyent, erkölcsöt és logikát nem ismerő, névtelen bugyraiba, soha senki nem lett volna "helyette".
Elsőre nehéz elképzelni, mennyiben lenne más a világ, legalábbis a modern művészet, műfajiság tekintélyes szelete őnélküle.
A világ Giger nélkül nagyon más lenne
A sci-fi még a '60-as, '70-es évek exploitation-korszakában is sokat megőrzött régi idealizmusából, stilizáltságából: a Majmok bolygója, az Űrodüsszeia, a Solaris vagy éppen a Star Wars mind gyönyörű képekkel és beállításokkal megelevenített irodalom, amiben a fenyegetések színes illusztrációkként tárják fel magukat, a beállítások tere nem teljes mértékben járható be, és erre nincs is szükség (persze ekkoriban az akciót igazán a környezetre szabó, térbe vetítő krimi/akciófilmek is csak félúton jártak a film noir-ok egy lövés - egy emberhalál alapvetése és a 80-as évek golyózáporai között). Az ekkori rémek ősi archetípusokból táplálkozó mesei rettenetek voltak, szereplőik emberek, emberszerű rémek, emberszellemek, esetleg megvadult állatok...
Igaz, a változások nem egyetlen emberen múltak, de senkinek sem köszönhettek annyit, mint Gigernek: sosemvolt, technokrata biológiát teremtett, rengeteg mocsokkal és fájdalommal, oktalan formákkal, a semmit daraboló klausztrofób terekkel. Olyan szörnyetegeket hívott életre, amelyek épp csak részleteiben idézik fajunk ismerős, vagy inkább felismerhető formáit. A péniszek, embrió-arcok és csontsovány, karmos ujjak észrevétlen olvadnak át vadállati fogsorokba, az arányok pedig sohasem stimmelnek. Éppen ez a majdnem-felismerhetőség, ezek a szentségtelen arányok teszik a képeket annyira hátborzongatókká. Lényei testének anyaga, textúrája, tapintása, minden vonatkozása a húsbavágóan élethű és a végtelenül távoli között lebeg.
Giger nélkül egészen biztosan máshogy festettek volna a Hellraiser cenobitái, máshogy a japán cyberpunk-hullám (Shinya Tsukamoto filmjeinek pszichedelikus biomérnök lázálmai, különös tekintettel a Tetsuo-ra és a Haze-ra - de akár a Blame! is), Cronenberg húson vett erőszak-képsorai (a Meztelen ebéd hírhedt, rovar általi anális inzultus-jelenete, a Crash vagy persze az eXistenZ), a Mátrix életenergia-szipolyozása és még ki tudja, mi minden más.
Egy romlott elme örök ragyogása
Persze Giger festményei, szobrai és rajzai nem szűkíthetőek le az Alien világára - ez csupán a talán legismertebb filmes vonatkozású műve -, mint ahogy az utóbbi sem egyszerű vászonra vitel. A film ugyanis, minden zsenialitása ellenére, csak szelídített változatát mutathatta be Giger látomásainak. Nem is csoda: a concept artok és az eredeti festmények olyan mértékig csöpögnek a beteg, szadista szituációktól, nyomasztó vagy csak simán perverz szexuális fétisek képeitől (anális erőszak, autofelláció, mechanofília...), és főként pénisz alakú dolgoktól, amely (1) valószínűleg lehetetlenné tette volna a film narratívájának nyugodt, békés kibontását, és (2) amelyhez képest a mű maga egészen szolid mesefilmnek mondható. Elsőre meglepő, jobban belegondolva kevésbé, hogy ezen szürreális látmányok (by Váncsa) nem egy gyermekkora óta verésen és ópiumon élő afgán tinédzsert, és nem is egy befordult dublini öntőmunkást találtak meg, hanem egy, a nyugati világ legirigyeltebb és legtöbb vággyal övezett, kőgazdag bástyájában, Svájcban élő grafikust.
Giger termékeny művész volt, hosszú ideig sorolható, milyen munkákban vett részt és mennyi megvalósult terve van. A neten rengeteg izgalmas anyag található (melyeket teljesen felesleges lenne órákig idemásolgatnom): megtudhatjuk például, hogy milyen ötleteket használtak fel a Prometheusban Gigernek a Dűnéhez készített munkáiból - ennek kapcsán újfent megállapíthatjuk, hogy előbbi egyetlen erénye Giger még néhány víziójának filmre vitele volt -, hogy milyen lett volt a gigeri (vicces lenne, ha ezt "zsigeri"-nek kéne ejteni, de valószínűleg nem úgy kell, mert az univerzumnak nincs humora... nem, nem ismerem a svájci dialektust) Batmobile, hogy Svájcban nyitottak Giger-bárokat (kép lentebb), hogy rendezett (dokumentum)filmeket, hogy Gibson tisztelgett neki egy utalással a Virtuálfényben (lásd wikipedia, goddammit!), vagy éppen azt - csak hogy egy nyilvánvaló adalékkal zárjam -, hogy egy komplett tetoválóstílust hívott életre a "biomech" képében (habár erre egy siófoki strandon sétálgatva, és egyes "műveket" elnézve talán nem lett volna túl büszke, ami persze nem az ő hibája).
Képek a szemednek
"Birth Machine" - az én kedvenc Giger festményem!
Egy nap veszek magamnak egy ilyen szobrot. Csak úgy, nézegetni. Esetleg méhet varrni magamba és parányi gyilkosokat szülni százszámra egy kurva nagy géppisztolyba. Valamelyik a kettő közül.
A legmegfelelőbb hely az első randira. Ne vidd magaddal az androidodat!
Én azért bírnám*, ha valaha elkészült volna az a Dűne-filmadaptáció, amit Giger, Jodorowsky és Dalí terveztek, de valószínűleg az már túl klufi és sahár dolog lett volna az amúgy is arcpirítóan valószerűtlen világegyetemnek. Ez itt egy nagyon állat concept art, amihez képtelenség bármit is hozzátenni.
* : Levágnám érte bárki fél lábát.