Geekzaj: Godzilla, The Machine, Trónok harca

Alexandre Desplat: Godzilla

Mondanám, hogy az új Godzilla soundtrackje már azzal megnyert magának, hogy nincs rajta Puff Daddy-szám, és volt is, amikor úgy éreztem, hogy jó eséllyel ez lesz a legnagyobb pozitívum, amit elmondhatok róla. Mert hát kinek jutott eszébe, hogy Alexandre Desplat-nak, ennek a szofisztikált, kellemes kis muzsikáiról (ld. Wes Anderson filmjeit) ismert franciának adja a nagy G új tombolásának zenei munkálatait? Jó-jó, komponált ő Bruce Willis-akcióhoz meg nagy Harry Potter-fináléhoz is, nem ismeretlen tőle a blockbusterek világa… de a Godzilla? Kevés filmet tudok elképzelni, ami ennél jobban igényli az eszméletlenül grandiózus, dübörgő basszusokkal, masszív rezesfutamokkal és megvadult ütősökkel teli zenekari őrjöngést. És aggályaim ellenére Desplat pontosan ezt szállította.

godzilladesplatAz a jó ebben a soundtrackben, hogy ugyanúgy megvan benne az a komplexitás és kifinomultság, ami a komponista műveiben általában, csak ezúttal minden sokkal monumentálisabb és hangosabb. Desplat kurvanagy zenekara úgy jár az óriásszörnyek pusztításának nyomában, mintha a véletlenül állva maradt épületelemeket hangorkánnal akarná pozdorjává zúzni. Már a főtéma (Godzilla!) is erőteljes, határozott és brutális, és az még csak a kezdet. Bambuszfuvolák és taiko dobok gondoskodnak a keleti hangzásról, fel-felsejlik az eredeti, ’54-es Godzilla stílusa (The Power Plant) és Bernard Herrmann „rémült vonósok”-öröksége (Muto Hatch), megszólal kórus, vagy a csendesebb pillanatokban zongoraszóló, a Let Them Fight!-ban pedig még a zenekar egyes szekciói is birokra kelnek egymással, ahogy a szörnyek összecsapnak a vásznon.

És közben az egésznek van egy nagyon szimpatikus, egyedi hangzásvilága – Desplat nem csinál semmi újat, nem talál fel semmilyen spanyolviaszt, viszont az alapvetően modern score-ba nagyon szépen csempészi be a klasszikus szörnyfilmeket idéző megoldásokat. Kemény és intelligens. Remek kombináció.


Tom Raybould: The Machine

A The Machine egy izgalmasnak és érdekesnek tűnő, valójában azonban rendkívül generikus, kis költségvetésű brit sci-fi/thriller, ami a mesterséges értelemmel kapcsolatos aggályokat és lehetőségeket járja körül egy Amerika és Kína közti új hidegháborútól nyögő jövőben. Maga a film, a releváns témafelvetései (leginkább: mennyire tud egy gép emberi lenni) és az egészen impresszív fináléja ellenére csak egy középszintet hoz, úgyhogy nem különösebben érdemes beszélni róla – a zenéjéről viszont annál inkább.

machineraybouldTom Raybould mindeddig főleg rövidfilmekben bontogatta a szárnyait, a The Machine az első mozis munkája. Remélem, hogy kap még ilyeneket, mert ez bizony baromi élvezetes, főleg azoknak, akik szeretik a ’80-as évek elektronikus hangzásait. Megvilágításaiban, hangulatában a film is játszadozik a korszak stílusaival, Raybould pedig erre tökéletesen ráérzett: a The Machine nagyjából olyan, mintha Vangelis szerzett volna zenét az első Terminátorhoz, és kölcsönvett volna hozzá néhány jellemző szintis ütemet John Carpentertől.

Ráadásul elég széles érzelmi és hangulati skálán tud játszani ezekkel az eszközökkel: a Birth varázslatos feelgood zene a születés csodájáról, a Mary and Hope gyengéd taktusokkal ringat, az Arms már csupa balsejtelem, a meditatívan hömpölygő Revolution gyönyörűen megélénkül a végére, a The Machine Figths erőteljes lüktetéséből pedig világos, hogy éppen mindenkinek igen szar napja van, aki nem a „Machine”.

Ha tökéletes ’80-as évekbeli hangzásra vágysz (ld. még: Far Cry 3: Blood Dragon), ha szereted, amikor valami teljesen új robbant benned nosztalgiát, akkor a The Machine soundtrackje neked való.


Ramin Djawadi: Trónok harca – Negyedik évad

Döbbenetes, hogy Djawadi mennyit fejlődött zeneileg az első évad óta (hogy pl. a borzalmas Vasember-score-járól már ne is beszéljünk). Igaz, ugyan, hogy anno az utolsó pillanatban került a projektbe (eleinte Stephen Warbecket kérték fel komponistának), így aztán ideje sem volt igazán minőségi munkát letenni az asztalra, és a mostanra mindenfelé agyonhallgatott, sőt, agyon-feldolgozott főtémát leszámítva nem is nagyon alkotott maradandót. De a későbbi évadokon már nyugodtabban dolgozhatott, és az is kiderül belőlük, hogy azért négy évvel ezelőtt sem volt teljesen hülye.

gots4djawadiMert, ahogy a sorozat története, úgy a zenéje is fokozatosan vált egyre komplexebbé, és ahogy előbbiben, úgy utóbbiban is érződik az alkotói tudatosság. Daeneryst pl. az első évadban még csak néhány itt-ott elejtett hangjegy határozta meg zeneileg, de ahogy karaktere fejlődött, erősebbé, többé vált, a zenekar is odaállt mögé, és a harmadik évadra már egy katartikus, kórussal kísért motívum épült fel köré.

Djawadi mostanra szépen egyensúlyban tartja a zenekart, az elektronikát és a különböző etnikai hangszereket, mint pl. a Daeneryshez köthető duduk. Ügyesen játszik a korábban megírt motívumokkal (a Lannister-témát különösen szépen és változatosan használja, ld. You Are No Son of Mine), és vigyáz rá, hogy se a klasszikus eposzi fantasys hangzás, se a népi zenei jellegzetességek (pl. a kelta elemek) ne uralkodjanak el a score-on (bár pl. a Thenns fémes dübörgésében így is felsejlenek A Gyűrűk Ura orkjai). Az album csúcspontja talán a Two Swords, ami az északi és a Lannister-témát fűzi elégikusan egymás után, de a The Children katartikus főtéma-kórus kombinációja is emlékezetes. (És persze ott van a Sigur Rós által – a sorozatban „élőben” – előadott The Rains of Castamere is.)

A harmadik évad score-ja azért valamivel változatosabb és erőteljesebb volt, de onnan nem nagy bűn egy kicsit visszacsúszni – a lényeg, hogy az első évad kissé kies zenei palettáján már rég túl vagyunk. Djawadi tényleg felnőtt a Trónok harcához, és 2011-ben még nem gondoltam volna, hogy képes lesz rá.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!