Dan Wells: Nem akarlak megölni - Milyen egy démon pszichológiai profilja?

Nem könnyű a démonölő szociopata tinédzser élete: nem elég, hogy az anyja potenciális sorozatgyilkosnak tekinti (egyébként joggal), a barátnője pedig lepattintja, az iskola mellett még újabb és újabb elfajzott bestiákkal is meg kell küzdenie. A kisváros hétköznapjait megint egy gyilkosságsorozat kavarja fel, és egyedül főhősünk, John Wayne Cleaver lehet képes arra, hogy megfékezze a gonoszt.

Ez így, ebben a formában, valljuk be, nem hangzik túl bíztatóan. Dan Wells trilógiája és az itt tárgyalt befejező rész veszélyesen közel sodródik a manapság annyira divatos, természetfeletti témákat taglaló Young Adult-ponyvákhoz, de az első két felvonáshoz hasonlóan a harmadik rész sem véti el az arányokat. Ahogy azt már az első és a második rész kritikájában is jeleztem, Wells hozott anyagból, például a Dexter sorozatból és különféle B-filmes klisékből próbál összegyurmázni valami mérsékelten eredetit, és ez többnyire sikerül is neki. A meglepetés erejében bízik, vagyis mind a három könyv a jól megalapozott olvasói elvárásokra igyekszik rácáfolni.

danwells

Az első rész, a Nem vagyok sorozatgyilkos úgy indult, mint egy mezei Dexter rip off: megismerhettük a tizenhat éves, az iskola mellett anyja halottasházában dolgozó John Wayne Cleavert, aki tudja magáról, hogy ideális sorozatgyilkos-jelölt, de próbál küzdeni a késztetés ellen. Amikor feltűnik egy másik, pontosabban egy igazi, praktizáló sorozatgyilkos Clayton kisvárosában, akkor nyomozni kezd utána – és itt jön a csavar, mert kiderül, hogy [SPOILER, nyilván] a tettes, nem „hagyományos gyilkos”, hanem démon. A Szörnyeteg úrban aztán sikerült a természetfeletti vonulatot úgy elmélyíteni, illetve fokozni a feszültséget és az erőszakot, hogy közben a történet legizgalmasabb aspektusa mégis John személyiségfejlődése maradt. (A „fejlődés” itt nem szó szerint értendő: a második részre a főhősből nem vált jobb és kiegyensúlyozottabb ember: épp ellenkezőleg, súlyosbodott a szociopátiája.)

Wells a trilógia lezárásában is próbált újítani a saját maga által kijelölt határok közt. A történet irányát már a Szörnyeteg úr epilógusa meghatározta: John, miután legyőzte a kötet főgonoszát, saját maga invitálja Claytonba a Senki névre hallgató démont, arra bíztatva, hogy álljon nyugodtan bosszút az elhunyt kollégáért. Senki valószínűleg meg is érkezik a városba, mert újból szaporodni kezdenek a hullák, de azt, hogy ki ölte meg a haverját – egyelőre – nem tudja, ahogy Johnnak sincs fogalma arról, hol keresse az idegent.

danwells1

Az első rész hagyományos nyomozati munkája, a helyszíni szemle és a megfigyelés helyett John most a gyilkos pszichológiai profiljának megrajzolásával kísérletezik, amiben segítségére van egy osztálytársnője, aki történetesen a helyi rendőrfőnök lánya. Közös okoskodásaikba több helyen is bele lehetne kötni, de erre szerencsére nincs szükség, mert a szokásos, a cselekmény 2/3-ánál érkező csavarral Wells ügyesen zárójelbe teszi az egész krimi-szálat. A regény fináléja, amit itt nem lenne illő a spoilerek miatt bővebben tárgyalni, sajnos nem annyira drámai, amennyire lehetne és amennyire azt a baljós előjelek sugallták. Talán azért nem, mert Wells túl gyorsan varrja el a szálakat, amitől kissé súlytalanná válik a dráma. A Nem akarlak megölni csak ezért nem a sorozat legerősebb darabja (az a második rész), de így is méltó lezárása a trilógiának.

Update: A poszt megírása után bravúros kutatómunkával (wikipedia.org) kiderítettem, hogy a széria nem ér véget, készülőben az új trilógia, és kijött már egy kisregény is, ami összeköti azt az eddigivel.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!