Brad Pitt újra nácikra vadászik!
Itt a Becstelen Brigantyk nem hivatalos folytatása!!!
Kétségtelenül ügyes, bár annál aljasabb húzás lett volna, ha a Haragot ezekkel a mondatokkal marketingolja meg a forgalmazó. Ami ténykérdés: Pitt megint keménytökű parancsnokot alakít egy II. világháború idején játszódó filmben, és karaktere legalább annyira gyűlöli a nácikat, mint Aldo Raine hadnagy. De itt véget is érnek a hasonlóságok, mert Tarantinóval ellentétben David Ayer rendezőt az irónia, az idézőjelek és a műfaji játékok nem érdeklik; érti ő a viccet, csak nem szereti. A Harag old-school háborús küldetésmozi, old-school szereplőkkel és világlátással. Ettől jó, de ettől rossz is.
A kivételesen nem megtörtént eseményeken alapuló film 1945 áprilisában játszódik a németországi hadszíntéren. A nácik már elbukták a háborút, de még nem akarják feladni a harcot. Collier őrnagy (Pitt) és osztaga megjárta már Afrikát, most levezetésképpen itt próbálnak túlélni a Fury névre keresztelt Sherman tankjukban. Egyiküknek ez nem nagyon sikerül: az agyát, és azt, ami az arcából megmaradt, az utódjának kell levakarnia a tank belsejéről.
Az új fiú, Norman, korábban irodista volt, Hemingway-t olvas szabadidejében és szeret zongorázni, embert ellenben még soha nem ölt, és a fegyvert se tudja kezelni. Benne még van valami nyoma az emberségnek, vagyis eleinte totálisan alkalmatlan arra, hogy egy harcoló alakulat tagja legyen. Férfiatlan és gyáva, semmit nem ért a háborúból, és ezért nem csak a saját, de a társai életét is veszélyezteti – legalábbis ezt gondolják róla a többiek, élükön az őrnaggyal. Sokat egyébként nem is tévednek, mert rögtön az első bevetésen miatta ég meg elevenen egy bajtársuk. Az újoncnak kellett volna lelőnie a lesből támadó német gyereket (a háborúnak ebben a szakaszában a nácik már a legfiatalabbakat is harcba küldték), de képtelen volt rá.
A folytatás innen már nagyjából kitalálható: a humanista Norman, az őrnagy kifinomultnak csak mérsékelten nevezhető pedagógiai módszereinek és az átélt borzalmaknak hála, megtanulja leépíteni a morális gátjait, és idővel (ami jelen esetben 24 óra), saját maga is belátja, hogy a háború nem habostorta. Ayer direktor úgy futtatja ki erre a forradalmi konklúzióra a filmjét, hogy az árnyalatok közben nem nagyon izgatják. Itt nincsenek ún. jó németek, hőseink úgy mészárolják halomra az arctalan nácikat, ahogy a régi westernekben az indiánokat a derék cowboyok.
Nyíltan persze nem dicsőítik az amerikai katonákat sem, Pitt karaktere gondolkodás nélkül lövi agyon az elfogott, fegyvertelen SS tiszteket, és van egy tenyérbe mászóan bunkó redneck is az alakulatában (beceneve: Tuskó), aki csak azért nem erőszakolja meg az egyik elfoglalt / felszabadított város polgári lakásában talált két német nőt, mert nem ő ér oda elsőnek. De a film végére ezek valahogy mégis bocsánatos bűnökké válnak – mármint: Ayer értelmezésében –, mert háború van, és a kegyetlen, mindenre elszánt ellenséget csak úgy lehet legyőzni, ha le mégy te is vadállatba.
A Harag ugyanolyan macsómozi, mint Az utca királyai vagy az Utolsó műszak, csak kicsit véresebb. Ayer filmje mintha minden korábbinál realistábban és szenvtelenebbül akarná bemutatni a háború szörnyűségeit, a halálhörgést, a siralmat, a leszakadó testrészeket, a kifolyó beleket. Zsigeri szinten a Harag tényleg hatásos, de a hiperrealista látvány nem tudja elfedni a történet hiteltelenségeit (lásd: a Sherman tank esete a Tigrissel) és az utolsó fél óra kimódoltságát, sőt csak még jobban felhívja rá a figyelmet.
Nem mintha nem lenne parádés az akciófinálé, ennyire látványos csatajelenet már nagyon rég készült (Roman Vasyanov operatőrt illene majd megkínálni valami díjjal), de közben a film szép csendben meghasonul önmagával. Ayer a Harag elején még azzal hivalkodik, hogy a kendőzetlen valóságot mutatja be – gyakorlatilag ez emelné ki a filmet a hasonló produkciók közül –, a végén viszont már elvárná a nézőtől, hogy tegye zárójelbe az észt és a logikát, és élvezze hátradőlve a bajtársiasság, az önfeláldozás és a férfiasság macsó meséjét. A célközönségnek ezzel nyilván nem lesz semmi problémája, már csak azért sem, mert hangulatát, színészi alakításait és technikai részleteit illetően közel hibátlan a film. Klasszikus viszont nem lesz belőle, ami csak azért kár, mert a jobb pillanataiból ítélve lett volna rá esélye.