Minden geek életében megvan az az egy deviáns élvezet és rajongás egy stílus, színész vagy rendező iránt, amit egyszerűen nem tud értelmes érvekkel megmagyarázni. Nálam ilyen Burno Mattei munkássága.
Nem tévedek nagyot, ha elpufogtatom azt a közhelyet, hogy ha láttál egy Mattei-filmet, akkor láttad az összeset. Mondom ezt annak ellenére, hogy a magam módján bármikor meg tudnám cáfolni ezt az állítást - azonban az igénytelenség és az olcsóság olyan patinás vonja be Mr. Mattei munkásságát, hogy nagyjából a teljes életműve egyetlen darab koherens szarkupacot alkot. Emberünk kvázi zsenialitása ugyanis abban áll, hogy ezt a hatalmas trágyadombot, amit szaknyelven csak filmográfiának hívunk, szilárdan összetartja a stílusa és az egyénisége. Mert mondjon bárki bármit, abban sosem szenvedett hiányt az öreg.
Mattei pályáját két részre bonthatjuk szét - ami igazából három. Vannak egyszer életművének a Claudio Fragasso nélküli szakaszai (pályája eleje és vége), és vannak a Claudioval közösen eltöltött évek. Munkássága elején szépen és szorgosan járta végig az olasz filmrendezők ranglétráját: annak rendje és módja szerint vágóként és rendezőasszisztensként kezdte a pályát, és ekkor találkozott először Claudio Fragassóval, aki aztán több mint 15 éven keresztül társa és jó barátja volt. Mattei végül a '70-es évek második felében eljutott oda, hogy saját filmet készíthessen.
Ő és Fragasso már igen korán megtalálták a közös nevezőt, és kellő hatékonysággal tudtak együttműködni. Kezdeti megállapodásuk szerint Mattei volt a filmjeik vágója, míg Fragasso volt a forgatókönyvíró, a rendezői feladatokat pedig közösen látták el - bár azt, hogy mondatom utolsó része mennyire igaz, nem tudni pontosan, mert a stáblistán a rendezői posztokon rendre Bruno Mattei valamelyik álnevét tüntették fel, de a fenti állítást Fragasso megannyi interjúban hangoztatta.
Filmkészítési koncepciójuk az volt, hogy egyszerre két stábot vittek. Az egyiket (a fő stábot) Mattei, míg a másikat Fragasso irányította. Ezzel a módszerrel abszolút maximumra járatták a 24 óra alatt leforgatható jelenetek számát, hiszem a két stáb párhuzamosan 2 filmet forgatott ugyanazokkal a színészekkel. Míg az egyik film nappal forgott, addig a másik éjszaka. Filmkészítési módszereiknek hála hamar a producerek kedvenceivé váltak, ugyanis elképesztően költséghatékonyan tudták "legyártani" a megrendelt hulladékokat. Gyümölcsöző kapcsolatuk hosszú éveken át, egészen a '90-es évek elejéig tartott. Ezen közös munkásságuk egyik utolsó fénylő gyémántja az 1990-es Terminator 2. Igen, ez az a film, amiben nincs benne Schwarzenegger.
És akkor most jöhet a kérdés, hogy mi a jó franc köze van Mattei ámokfutásának James Cameron 1984-es filmjéhez. Válaszoljak? Semmi! Na jó, annál azért egy kicsit több, de nem sokkal. A bolygó neve: Halállal viszont már annál több hasonlóságot vélhet felfedezni a celluloidklasszikusokban jártas néző. Adott ugyanis Velence, ahol egy gyárkomplexumban egy különös baleset történik. A gyárat üzemeltető Tubular Corporation össze is állít egy kis csapatot, hogy túlélők után kutatva kiderítsék, mi történt a helyszínen, ahol a tudósok valamilyen speciális mutáns faj kitenyésztésén munkálkodtak. A lelkes kis csoport persze hamar összetűzésbe kerül mindenféle „alien”-szerű lénnyel, és arra is rájönnek, hogy az igazi ellenséget maguk között kell keresniük.
A történet fő fonala abszolút ismert, és nem is rejteget nagy meglepetéseket. Ugyanúgy megtaláljuk benne Cameron különleges alakulatának alteregóit, ahogy magát Ripley-t, de még Rebeccát (más néven Newtot) is. Sőt, Fragasso még arra is kényesen ügyelt, hogy ha A bolygó neve: Halálban Ripley és Rebecca neve alliterált, akkor ez itt is így legyen - úgyhogy a film egyik főszereplője a tudós Sarah lett, az általa megtalált és kimentett kislányt pedig Samanthának hívják. És ha ez még mindig nem lenne elég, akkor itt van a gonosz vállalat beépített robotja is, aki a film végén egy időutazást követően átmegy Terminatorba. Szóval, pipa, pipa, pipa, pipa.
Fragasso nem tett mást, mint fogta, és pofátlanul lemásolta és leolcsósította az A bolygó neve: Halált, a végére betett egy Terminatort, és hopp, már kész is volt a '84-es klasszikus nem hivatalos folytatása, amivel még magát Cameront is megelőzte. Illúzióink azonban ne legyenek, a film a végletekig magán viseli az alkotópáros keze nyomát: ez a 90 perc az ostoba dialógosuk, a vállalhatatlan színészek és az indokolatlan stock-shotok násztánca, amelyet erősen áthat a két „zseni” lelkes, szívet melengető hozzánemértése.
A filmet először '89-ben mutatták be egy franciországi filmfesztiválon, és utána rendre Terminator 2-ként került forgalmazásba Európában, azonban Amerikában érthető jogi akadályok miatt Shocking Dark címen terjedt el. Akik az olasz úgy nevezett „rip-off” vagy „xerox” mozik igazi világába kívánnak elmerülni, azoknak erősen ajánlott darab: tökéletesen reprezentálja ugyanis azt a gépiesített filmgyártást, amit a digók egész országszerte műveltek a '60-as évek derekától egészen a '90-es évek végéig.
Az pedig kétségtelen tény, hogy az olasz mozi ezen mélységeinek Bruno Mattei, a világ legtöbb álnevével rendelkező rendezője volt a koronázatlan királya, aki egészen haláláig gyártotta a '70-es, '80-as évek stílusát idéző silányságot, vagyis azt, amiben a végletekig hitt. Mert a hit még a szart is képes bearanyozni.