Tíz film, amit nem ismersz, pedig kellene

A Fantastic Fear of Everything (brit, 2012)

ct-fantastic-fear-of-everything-20140206-001

Második alkalommal talál nálam telibe egy élőszereplős moziba illesztett bábfilmbetét - mert ugyan a romantikus filmeket igen szőrmentén kezelem, de nekem senki ne mondja, hogy a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) Drakulás bábjelenete nem volt zseniális. Itt Simon Pegg súlyos üldözési mániában szenvedő karakterének meséjében elevenedik meg egy kívül-belül szúrós személyiségű sündisznó, aki vérben forgó szemekkel és bárddal a kezében vágtat végig a sötét erdőn, hogy bosszút álljon a világon. Ami magát a filmet illeti, Pegg könnyedén elviszi a hátán az egészet: a neurotikus, visszahúzódó, minden árnyékban gyilkosokat sejtő, éppen híres sorozatgyilkosokról könyvet író figurát szokásosan remek alakítással kelti életre, és bár a film eleje lassan építkezik, és főszereplője egyik valószínűtlen helyzetből a másikba kerül, a végső finálé, mely egy önkiszolgáló mosodában kulminálódik, mindenért kárpótol.

Citadel (ír-brit, 2012)

citadel-movie-still

Az idők változnak: ami annak idején holdvilágnál baljósan sötétlő, gótikus kastély volt, az most nyomasztó atmoszférájú, elhagyatott, lebontásra ítélt lakótelepek alkotta kísértetváros. Ebben a filmben nem bátor szívű szörnyvadászok indulnak a rémek ellen, hanem egy agorafóbiás, egyedülálló apa vonul ostromra (egy kiugrott pap és annak vak kisfia oldalán) egy lakótorony ellen, hogy visszaszerezze elrabolt kislányát. Az épületből minden lakót kitelepítő hatóságok nem segítenek, a környékre rátelepedő letargia megbénít és menekülésre késztet mindenki mást, ezen pedig a hosszú, fojtogató, téli sötétség sem segít. Az már csak a hab a tortán, hogy a torony lakói, a helyieket éjszaka terrorizáló gyerekbanda tagjai úgy tűnik, nem egészen emberi lények. A filmet teljes egészében kézikamerával vették fel, gyakorlatilag négy szereplővel és minimális díszletekkel, mégis, az utóbbi idők egyik legijesztőbb filmje, messze maga mögé utasítva az érthetetlenül túlhájpolt The Babadookot.

Detention (amerikai, 2011)

detention
Ha azt mondom, hogy a Detention tökéletes keveréke az olyan kultfilmeknek, mint a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen, akkor még csak épp karcolgatom a lényeg felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza, és az utóbbi évek legbizarrabb filmje, amelyet egy korábbi próbálkozásával hatalmasat bukott (lásd még: Torque) videokliprendező teljes egészében a saját zsebéből finanszírozott.

Felszabadultan dobál egymásra őrültnél-őrültebb ötleteket: időutazó medve, meteorit fertőzte ember-légy hibrid, örök életére óra utáni büntetésre ítélt (detention) középiskolás, aki ezalatt egy percet sem öregszik, vagy saját magával teherbe eső főszereplő, mindezalatt pedig teljesen kiforgatja a saját középszerűségük és kiszámíthatóságuk körül gravitáló mai zsánerfilmek jól ismert kliséit. Nagyon észnél kell lenni, mert a dialógusok okosak és pergők, a popkulturális utalások pedig úgy záporoznak a nézőre, hogy csak a fejét kapkodja: teljes magabiztossággal kijelenthetem, hogy a Detention az a film, amit vagy utálni vagy imádni fogsz, nincs középút (ahogy az egyik szereplő is megfogalmazza: „Good taste is not a democracy”). Ha nem hiszed, járj utána, de előtte (vagy utána) olvasd el róla a nagyobb lélegzetű kritikánkat is.

Fermat’s Room (La habitación de Fermat, spanyol, 2007)

05

Ami annak idején a Kocka vagy a Fűrész volt, az most ez az okosan felépített, ám sajnálatos módon igen kevés figyelmet kapott spanyol film. Négy matematikus rejtvénybe csomagolt meghívást kap egy titokzatos, Fermat álnevet használó kollégájuktól, aki az otthonába invitálja őket, hogy együtt dolgozhassanak egy megoldhatatlannak tűnő problémán. Miután azonban megérkeznek a félreeső, egy kis tavacska közepén lévő házba, rá kell döbbenjenek, hogy házigazdájuk a kárára a múltban elkövetett, vélt vagy valós sérelmekért kíván rajtuk elégtételt venni: matematikai feladatok sorát kapják telefonon keresztül és amennyiben azokat nem oldják meg időben, a ház falaiba épített prések lassan, de biztosan öszezúzzák mindannyiukat. Elegáns, négyszereplős thriller, és ha tetszett, akkor érdemes utánanézni más spanyol nyelvű filmeknek is, mint a The Method vagy a Timecrimes (utóbbit csak akkor, ha az utóbbi évtizedet egy barlangban töltötted).

Gwendoline (francia-amerikai, 1984)

iAZcN7lXKP0HpJhIrBdCP9JbsLf

A nyolcvanas évek exploitation hullámának egyik elfeledett gyöngyszeme, avagy mi történik, ha fogjuk az Indiana Jones-filmek alapkoncepcióját, és feldobjuk azt az erotikus Emmanuelle-sorozat jeleneteivel. Hősnőnk, Gwendoline (az ifjúsága virágjában lévő, iszonyatosan dögös Tawny Kitaen) a dzsungelben eltűnt apja keresésére indul, méghozzá egy Kínába hajózott deszkaládában, ám szinte azonnal rosszarcú emberkereskedők fogságába esik. Innen aztán a sármosan pimasz csempész, Willard (Brent Huff, akinek még a neve is maga az agresszív férfiasság) menekíti ki, hamarosan pedig hozzájuk csapódik az ugyancsak szökésben lévő Beth, az akkoriban még csak a Házibuli második részéből ismert francia Zabou Breitman, és már kész is az expedíció, ami a mitikus Yik Yak-földre indul.

Megkapunk mindent, ami a jó rosszfilmek báját adja: szándékolatlanul bumfordi verekedéseket, kalózokat, gumikrokodilt, bennszülötteket, a szereplők közti szexuális innuendót, és egy igazi meglepetést a végére, egy amazonok lakta elfeledett várost, amit meglepően jól sikerült kosztümökkel és vizuális ötletekkel keltenek életre. Az exploitation fő tétele, miszerint minden ürügyet megragadnak arra, hogy a szereplők minél hiányosabb ruházatban mutatkozzanak, természetesen maximálisan teljesül: ez a film bizony az exploitation nyolcvanas években pácolt esszenciája.

Hell Comes to Frogtown (amerikai, 1988)

hell-comes-to-frogtown-original

A posztapokaliptikus B-filmek reneszánszukat élték a nyolcvanas években, de ennyire bizarr alapötlete talán egyiknek sem volt: mióta a nukleáris bombák lehulltak az égből, a civilizáció már csak halovány emlék, fajunk túlélésének záloga pedig az utolsó néhány termékeny ember. Sam Hell, volt katona, jelenleg szerencsevadász, éppen ezért esik a jövőt biztosító Medtech katonaorvosainak a fogságába, ám a megtermékenyítésre szánt nőket elrabolják a sivatagba száműzött kétéltű mutánsok. Hell kényszerűségből, egy erényövbe szerelt bombával, valamint egy orvosnővér és egy katonanő kíséretében Frogtownba indul, hogy megmentse az emberiség jövőjét. A főszerepben „Rowdy” Roddy Piper, volt pankrátor, akinek leghíresebb filmje a John Carpenter rendezte, klasszikus Elpusztíthatatlanok (They Live), partnernője pedig Sandahl Bergman, aki a Conan, a barbár párductestű harcosnőjeként és a kimmériai örök szerelmeként juthat eszünkbe. A megmosolyogtató békaembermaszkok, Piper őszintén bumfordi alakítása, a szuperszexi (és ezután a filmiparból teljesen eltűnt) Cec Verrel és a Három Kígyó Tánca az egyik legszerethetőbb nem ismert klasszikussá teszi ezt a filmet.

Hunter Prey (brit, 2010)

wallpaper3-1600
Ismét egy szinte kamaradrámaira zsugorított, zéróhoz közelítő büdzséből készült független film, mely ezúttal teljes egészében egy kihalt, sivatagos bolygón játszódik. Egy rabszállító katonai űrhajó legénysége hajt végre kényszerleszállást egy lakott rendszerektől távol eső planétán, a három túlélő katona pedig kénytelen a hajóról megszökött, rendkívül veszélyes rakomány után eredni. Az erősítés csak 100 óra múlva érkezik, a szökevényt pedig a parancsnak megfelelően élve kellene kézre keríteni - az azonban egyesével vadássza le üldözőit, míg végül a hajtóvadászat kétszemélyes macska-egér játszmává alakul. A briliáns, interneten elhíresült Batman: Dead End című rövidfilmet jegyző Sandy Collora csillagos ötösre vizsgázik az egész estés mozikészítésből: a sivár díszletekből és a két főszereplőből kipörgeti a maximumot, két zseniális csavarral is megfejelve a mindvégig érdekfeszítő sztorit. Ez itt kérem iskolapéldája annak, hogyan kell szerény eszközökkel is remek filmet csinálni.

Juan of the Dead (kubai-spanyol, 2011)

juan-of-the-dead-3

A kubai fimgyártásról nem véletlenül nem hallottunk eddig sokat (gyakorlatilag semmit), ez itt viszont a zombizsáner zseniális feldolgozása a kubai rögvalóság szűrőjén keresztül. Juan, a negyvenéves semmirekellő legjobb barátjával, az ugyancsak kétbalkezes Lazaróval arról álmodozik, hogy egy összetákolt tutajon az USA-ba menekül, de saját lúzersége és minden mást beárnyékoló lustasága leküzdhetetlen akadályként tornyosul előtte, ráadásul a mostanában visszatérő és renitenskedő halottak is bosszantják mindennapi semmittevésében. Barátaival hamarosan a maga hasznára fordítja a helyzetet: jó pénzért elteszik láb alól a visszatérő, kellemetlenkedő élőholt családtagokat. Csatlakozik hozzájuk a transzvesztita China és szeretője, a benga nagy Primo, aki sajnos azonnal elájul a vér látványától, így bekötött szemmel kell harcolnia.

A kesernyés, néhol nem is annyira visszafogott humor a film minden pórusát átitatja: Juan és társainak meggyőződésük, hogy a hirtelen agresszívvá váló kubaiak kapitalista disszidensek hordái, akik az USA elleni intellektuális forradalmat akarják akadályozni. Az egyetlen, aki tudja hogyan tört ki a járvány, és mit kellene csinálni, egy amerikai, de hiába magyaráz el nekik mindent egy hosszú jelenetben, ők egy kukkot sem értenek az egészből, mert egyikük sem tud angolul. A film vége pedig kvázi politikai állásfoglalásnak is beillene - egy olyan nép üzenete, amely minden napját a hazájának és a túlélésnek szenteli. Különleges ritkaság a Juan of the Dead, és ha láttad, örökre másként fogsz tekinteni az evezőlapátra.

Red Hill (ausztrál, 2010)

Red-Hill-Jimmy-Conway-in-station-Tom-E-Lewis

Ha kőkemény, szikár, hollywoodi sallangoktól mentes bosszúfilmet akarsz látni, akkor nem is kell nagyon messzire menni, az ozploitation vonulatot erősítő Red Hill a tökéletes választás. Shane Cooper rendőr hiába helyezteti át magát egy még ausztrál léptékkel is Isten háta mögötti, unalmas porfészekbe, nagyon rosszul választotta meg a helyet, de még az időpontot is: egy összeégett arcú, rezzenéstelen tekintetű, szótlan (az egész film alatt mindössze egyszer szólal meg, de az irtózatos érzelmi töltettel jár majd) és megállíthatatlan gyilkos érkezik Red Hillbe. A szökött fegyencet a bosszúvágy hajtja, és szép sorban elkezdi felkoncolni a rendőröket, akik annak idején börtönbe juttatták. Hamarosan kiderül, hogy a bennszülött Jimmy Conwaynek nagyon jó oka van az ámokfutásra, és a halálra ítélt városlakókat valami igazán mocskos és sötét titok köti össze. A Shane-t alakító Ryan Kwanten nagyszerű a szerepében (éles az ellentét a True Blood lomha felfogású szépfiújával), Tommy Lewis pedig maga a misztikus bosszúálló archetípusa. Főszerkesztőnk nagyobb lélegzetű kritikáját itt olvashatjátok.

Starcrash (The Adventures of Stella Star, olasz-amerikai, 1978)

screenshot-lrg-20

A Starcrash a hetvenes évek egyik (ha nem az) első Star Wars koppintása, de zavarbaejtő forgatókönyvével (melyben tényleg semmi értelme bármiféle kohéziót keresni), parádés szereposztásával (Christopher Plummer, David Hasselhoff, az ex-Bond lány Caroline Munroe), valamint a Flash Gordon és Ray Harryhausen stop-motion szörnyei előtt tisztelgő vizualitásával és trükkjeivel messze kiemelkedik a mezőnyből. Stella Star és misztikus képességekkel (lézert lő a kezéből, és a jövőbe lát) rendelkező társa, Akton szabadúszó csempészek, akik rábukkannak egy elpusztult űrhajó mentőkabinjára, ám mielőtt megvizsgálhatnák, lecsap rájuk a Birodalmi Űrrendőrség. Életfogytiglant kapnak, de egy börtönlázadás kirobbantásával sikerül elmenekülniük, és hamarosan maga a Császár színe elé kerülnek, aki egy fontos küldetéssel bízza meg őket: fel kell robbantaniuk Zarth Am báró bolygópusztító lézerét, és meg kell menteniük a császári herceget.

Csatlakoznak hozzájuk korábbi üldözőik, Thor, a zöldbőrű idegen és Elle, a humanoid rendőrrobot és ezzel elszabadul az őrület: űramazonok fogságába kerülnek, jégtömbbé dermednek egy fagyos bolygón, primitív ősemberek támadják meg őket, aztán előkerülnek a fényszablyák. Hogy miért is érdemes megnézni? Mert őrült jó szórakozás, ahol lehetetlen kitalálni, mivel rukkolnak elő a következő jelenetben: kardot lóbáló gigantikus fémszobor, az idő folyását megállítani képes csillagromboló, másik hajóra torpedóban átlőtt katonák? Ebben az egy filmben több dolog történik, mint a komplett Csillagok háborúja-trilógiában (mert csak három film létezik, ugye, purista feleim?) és ha egymás mellé állítjuk Munroe Stelláját és Fischer Leiáját, teljesen egyértelmű, hogy melyiket választanánk.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!