Gyanítom, hogy Stephen King már nem akarja úgy istenigazából megdöbbenteni az olvasóit - nem is feladata ez, szállított már nekünk több generációnyi felejthetetlen lidércnyomást, olyan letaglózó erejű élményeket, amikre csak a legnagyobbak képesek. Lazán megtehetné, hogy hátradől, és lábát lógatva élvezi munkája jól megérdemelt gyümölcseit, de ő inkább megszállott élvezettel alkot, folyamatosan szállítja vaskos köteteit örökké telhetetlen rajongótáborának. Bár klasszikus munkái színvonalát egyre ritkábban (kíméletlenebb kritikusai szerint: jó ideje nem) éri el, senki sem mondhatja, hogy rosszul csinálná a dolgát, sőt, napjainkban is képes kiemelkedő teljesítményekre (Joyland, Minden sötét, csillag sehol).
A Mr. Mercedes King állítása szerint az első hard-boiled krimije - nem tisztem, hogy az előre megfontolt csúsztatás vádjával illessem a kiváló úriembert, el tudom fogadni, hogy mikor leült legendás íróasztalához, eredetileg ilyen szándékok vezérelték. Az övéhez hasonló, több évtizedes múltra visszatekintő, konzekvensen felépített alkotói világ, sikeresen megtalált, használt és fejlesztett egyéni hang esetében azonban nem jellemző, hogy az író gondol egyet, és minden további nélkül, könnyedén új utakra tér: a Rémkirály Rémkirály marad, akármilyen gúnyát próbáljon is magára erőltetni (főleg, hogy igazából nem is erőlködik olyan túlságosan). A Mr. Mercedes hamisítatlanul magán viseli a szerzői kézjegyeket, a hard-boiled hagyományokhoz sem stilisztikailag, sem karaktereivel, sem kulisszáival nem kíván igazodni, szórakoztató, fasza King-könyv, nem több, de nem is (sokkal) kevesebb.
Egy kegyetlen, pszichopata ámokfutó, Brady Hartsfield egy lopott Mercedes volánjánál ülve részvét és minden látható indok nélkül belehajt egy állásbörze előtt várakozó, védtelen tömegbe, és nyolc embert (köztük egy csecsemőt) megöl, további tizenötöt pedig megsebesít. William Hodges, az ügy kinyomozásában anno kudarcot vallott, nyugdíjas napjait manapság idióta tévéműsorok bámulásával és lassan, de biztosan elhatalmasodó depressziója sikertelen távol tartásával töltő exzsaru levelet kap "Mr. Mercedes"-től, aki kéjes, provokatív részletességgel mesél neki a tömeggyilkosság gyomorforgató részleteiről. Hodges ahelyett, hogy bűntudata őrületbe és öngyilkosságba kergetné, megrázza magát, talpra áll, és elhatározza, hogy szembe száll az elmebeteggel.
King ha nagyon akarna, sem tudna csapnivaló regényt írni: tapasztalata és rutinja élvezetessé teszik minden sorát, a nyomozás fordulatai érdekfeszítők, szereplői jól kidolgozottak és hitelesen motiváltak, a szituációk elegánsan vegyítik a fekete humort és a drámaiságot. Enyhe hiányérzetünk pont a rutin okán alakulhat ki: az ígéretes, éjsötét, gonosz kezdés után nyilvánvalóvá válik, hogy King egy ilyen sztorit bizony csuklóból abszolvál, nem érzem, hogy valóban szeretné a történetet, inkább jól begyakorolt módszereit alkalmazza, tutira megy, garantáltan célba érő hatásmechanizmusokat alkalmaz. Remélem, nem sértem meg ezzel (oké, valószínűleg le se szarja, mit gondolok róla, és milyen igaza van), de a Mr. Mercedes kissé "öreges" könyv, biztonsági játék, egy szakmája minden fortélyát magabiztosan birtokló mesterember laza ujjgyakorlata.
A szerző egyre távolabb kerül a horrortól (teszem hozzá: nem feltétlenül baj ez, klasszikus munkáit sem kizárólag a rémségek miatt lehetett annyira szeretni), egy tömeggyilkos ábrázolása azonban megkövetelné a hátborzongatást, a fenyegetés érzetét - az egyetlen igazi baj ezzel a könyvvel pont címszereplője személyében rejlik. Míg például Carrie White elkárhozása kínzón előre elrendelt és kíméletlenül őszinte, Jack Torrance bukása félelmetes és torokszorongatóan szomorú, Annie Wilkes tébolya pedig rettenetes, dühítő és szánni való volt, addig Brady Hartsfield csak egy kisstílű, okos, de szerencsétlen pöcs, egy szar alak, akire olvasóként nem csak kíváncsiak nem vagyunk, de legszívesebben fel is pofoznánk, hogy szedje már össze magát.
Nem az a gond, hogy King szinte az első oldalaktól teljes jogú főszereplőként kezeli, minden baját és bánatát megosztja velünk: a hiba ott van, hogy látványosan rühelli, és minden lehetséges eszközt (szexuális perverzióinak túlhajszolt részletezése, terve felfedése okán érzett hisztijének bemutatása) bevet, hogy velünk is megutáltassa. Korábbi műveiben King egyik legnagyobb fegyverténye a végtelenül negatív szereplők hidegvérű, tűpontos ábrázolása, az olvasóhoz érintőleges közelségbe helyezése volt, de itt a szörnyeteg bemutatása olyan szélsőséges eszközökkel történik, mint egy paródiában: Mr. Mercedes annyira gonosz, hogy az már-már nevetséges. Érthetetlen módon az író pont a regény azon szegmenseiben vall kudarcot, ahol a legnagyobb bravúrokat és virtuozitást várnánk tőle.
A nyomozó Hodges ezzel szemben szerencsére kiváló karakter, szimpatikus, önironikus, hajlott kora ellenére tökös és vagány, ha kell, gondolkodás nélkül odacsapó, de soha nem ok nélkül agresszív fickó - érzem a spirituszt a figurában, még úgy is, hogy az eredetileg célnak mondott, szűkszavú és kemény öklű hard-boiled hősökkel nagyon távolról, éjszaka, zuhogó esőben, egy kivilágítatlan sikátorban sem keverhető össze. A mellékszereplők, Hodges segítői egytől egyig jól kidolgozottak és eredetiek, joggal számítanak figyelmünkre - ami jó hír, mivel a szerző könyvtrilógiát tervez, ígérete szerint a detektív mellett a pozitív hősök egy része is visszatér jövőre, Finders Keepers munkacímű regényében.
A tragikum beemelése és kezelése mívesen kivitelezett, a humánus megközelítés pedig a végkifejletet is emlékezetessé teszi: King a szívszorítástól és a könnyfacsarástól sem zárkózik el, egyre erősebb lehet az érzésünk, hogy valójában sokkal kevesebb baja van az emberiséggel, mint azt korábbi munkái alapján sejthettük. Lehetséges, hogy ideje végleg elfogadnunk ezt a halkabb szavú, a sötétség mélyére ritkábban merészkedő, de még mindig bölcs és szórakoztató Kinget: a magam részéről nem panaszkodom, köszönök mindent, Mester, de bevallom, hiányozni fog a kegyetlensége.
