A távoli csillagoktól a Los Angeles-i médiapokolig

Hans Zimmer: Csillagok között

Ha a Csillagok között nem is lett az év filmje, az biztos, hogy Hans Zimmer ehhez írta 2014 legjobb zenéjét. A komponista és Chrsitopher Nolan kollaborációja a Batman Beginsig nyúlik vissza, és bár Zimmernek a Nolan-opusokhoz írt munkái közül éppen ez a legrepetitívebb és legkevésbé változatos, megkockáztatom, hogy mindennek ellenére: ez a legjobb is. Gyönyörű, inspiráló és éteri.

InterstellarScoreA score-ra, mint Zimmernél általában, most is jellemző a zenekar és a szintetizátor keveredése, de utóbbi hangjai ezúttal olyan visszafogottan támogatják a főleg vonósokkal, fafúvósokkal és zongorával operáló „élő” zenét, hogy szinte teljesen észrevétlen marad. Annál nagyobb hangsúlyt kap viszont az orgona, amelynek emelkedettsége, ünnepélyessége szakrális erőt kölcsönöz a film aláfestésének – így pedig magának a filmnek is. Ezért nem zavaró az, hogy a score lényegében egyetlen főtémán alapul, és kis túlzással végig azt ismételgeti és variálgatja különböző intenzitással és tempóval.

Zimmer – aki egyébként már a forgatókönyvírás idején, vagyis a normálisnál sokkal korábban elkezdte a munkát – nem vesződött azzal, hogy külön motívumokat komponáljon adott eseménytípusokhoz vagy karakterekhez, inkább az egészet berántotta egyetlen, mindenhol jelenlévő, mindent elsöprő, érzelmeket akcióval és monumentalitással katartikusan összekötő zenei témába, masszív, egyedülálló élményt teremtve. A felfedezés, a végtelen, a kozmosz és az idő minden nagy csodája és rejtélye ott van a taktusaiban. Csak meg kell hallgatni a Mountainst… vagy a Day One-t… vagy a No Time for Cautiont…. mintha olyasmi jelenlétében lennénk, ami több, nagyobb, magasabb rendű nálunk.

A mai hollywoodi filmzenék fő problémája, hogy ugyanolyan jellegtelenek, egysíkúak, mint a blockbusterek többsége. Ahogy az egyik akciójelenet vagy főhős simán felcserélhető egy másikkal, úgy az egyik zenekari/szintetizátoros tombolás ugyanúgy elmegy egy akciófilm autósüldözéséhez, mint egy sci-fi futurisztikus tűzharcához – de a Csillagok között a manapság egyre ritkább kivételek egyike. Kétlem, hogy az utóbbi években készült volna olyan hollywoodi film, ami annyit köszönhet a zenéjének, mint ez – vagy, hogy készült volna olyan filmzene, ami ennyire egyedi, és ennyire szerves részévé képes válni a látványvilágnak és a sztorinak.


James Newton Howard: Éjjeli féreg

James Newton Howardot általában gyönyörű, magával ragadó, és nem egyszer monumentális zenekari műveiért szokás szeretni – jelenleg pl. a fél filmzenerajongó világ az új Éhezők viadalához írt score-jába, azon belül is leginkább a Katniss dalához komponált The Hanging Tree-be van belezúgva (teljes joggal). De van neki egy másik, kevésbé körülrajongott – azaz kevésbé mainstream és kevésbé hangzatos – oldala is. Ezt olyan filmekben villogtatta, mint az Összeomlás, a Collateral vagy a Michael Clayton. És ezeknek a címeknek a felemlegetésével nagyjából már lehet is tudni, hogy mire számítsunk az Éjjeli féreg score-jától.

NightcrawlerScoreLou Bloom szatirikus és gonosz, média- és társadalomkritikával fűtött „amerikai álom”-sztoriját Newton Howard erőteljes elektronikával támogatott, vonós-ütős kombóval uralt, ambientes, morajló-hömpölygő zenével meséli el. Ez tényleg nem a komponista populáris oldala, ebben nincsenek fülbemászó, dúdolható dallamok, de aki szereti az atmoszférikusabb típusú zenéket is, annak nem lesz panasza az Éjjeli féregre – nem árt észben tartani, hogy az ilyen score-okat komponáló Newton Howard ugyanolyan tehetséges, mint másik, nagyszabású csinnadrattákban utazó önmaga.

Az első két szám kapásból beránt: sejtelmes, hangulatos, sőt meglepően felemelő – Newton Howard érti a filmet, tudja, hogy egyfajta sikertörténetről szól, még ha az nyilván visszataszító is. Ez az utolsó két számmal még inkább egyértelmű: a Lou’s Free szinte teljesen önfeledten ünnepli Bloom győzelmét, de a záró tétel (If It Bleeds It Leads) félőrült, elektromos gitáros progresszív rockja mélyrepülésre invitál a főhős beteg elméjébe, mintegy emlékeztetve a hallgatót, hogy nem, itt egyébként kurvára nincsenek rendben a dolgok.

A főhős sikerének és a siker amoralitásának kettőssége persze nem csak külön-külön, hanem egy az egyben is megjelenik az albumon, pl. a Lou and Rick on a Rollban, aminek második felében Newton Howard párhuzamosan viszi az álmát kergető karakter már-már katartikus izgatottságát és a tettei és romlottsága mögötti súlyos sötétséget. Bravúros, intelligens és kifinomult, bár kétségkívül sokkal kevesebben fogják tudni értékelni, mint az Éhezők viadalát.


Tyler Bates: A galaxis őrzői

A galaxis őrzői soundtrackje nagyon-nagyon markánsan két részre oszlik. Zeneileg a legtöbben a ’60-as, ’70-es évekből vett betétdalokkal azonosítják a filmet – én is, pedig amióta az eszemet tudom, mindig az eredeti kísérőzenék hoztak lázba, nem pedig az innen-onnan összeszedegetett klasszikusok. De James Gunn űroperája különleges eset. Egyrészt azért, mert Gunn nem csak úgy elszórta a játékidőben a kedvenc dalait, hanem a cselekmény és a főhős karakterének szerves részévé tette azokat. És nem csak azzal, hogy Peter Quill a film alatt a walkmanjével hallgatja a dalokat, hanem azzal is, hogy azok a maguk módján hozzájárulnak a személyisége megértéséhez, az elhunyt anyjához kötődő érzelmei ábrázolásához, sőt, konkrét plot pointként szolgálnak.

Hollywood Records Guardians Of The Galaxy Deluxe Cover ArtHa egy film olyan dalokat köt magához a fejemben, amiket pedig már régóta ismerek és szeretek, akkor az a film valamit kurvára jól csinált. És itt jutunk el Tyler Bateshez, akinek nyilván baromi nehéz dolga volt, hogy mindehhez az élményhez és tudatossághoz valahogy felérjen a saját, eredeti kísérőzenéjével. Mielőtt megsajnálnánk őt: Bates eleve egy ügyetlen iparos, és mint általában, most sem tudta annyira megerőltetni magát, hogy legalább valami hozzávetőleg emlékezeteset adjon ki a kezei közül.

A score hagyományosan egy nagyzenekari főtémára épül, ami rögtön a második számban (The Final Battle Begins) felcsendül a maga diadalmas, harsány pompájában. Szép hangosan és monumentálisan hirdeti az őrzők heroikusságát, és azzal később sem lehet vádolni Bateset, hogy ne használná ki a zenekar kapacitását. Ha akció van, kapkodják a kezüket a vonósok és dübörögnek a dobok, ha elámulni kell, megszólal a kórus, ha valami nagyon hősies történik, felharsannak a rezesek, ha csendesebb, bensőségesebb pillanat jön, beúsznak a vokálok és a lágy hegedűk. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: szépen kicentizve, kiszámolva, csak a rohadt nagy technikai rutin mögül pont hiányzik az ötlet, a szív, az egyéniség, a spiritusz.

Amikor fentebb a blockbusterek átlagzenéiről beszéltem, pont az olyanokra céloztam, mint A galaxis őrzői: nincs se íze, se bűze, nincs semmiféle markáns identitása, simán oda lehetne kenni akármelyik szuperhősfilm jelenetei alá. Bates meg sem próbál reflektálni a film ironikus hangvételére, képtelen megragadni az űropera grandiózusságát és egzotikumát. Csak unottan felmondja a leckét. Marad a Blue Swede, a The Runaways, David Bowie és a többiek.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!