A hobbit filmváltozatának harmadik részével (egyelőre legalábbis) lezárul Tolkien Középfölde-mitológiájának mozis pályafutása – A szilmarilok jogait a szerző örökösei nem hajlandók eladni a stúdióknak, vagyis nem nagyon maradt mit adaptálni. Peter Jackson pedig azt mondta nemrég, hogy végzett A gyűrűk ura világával (bár Ian McKellen rögtön hozzátette, hogy ő erre nem venne mérget). Persze minden csak hozzáállás (kitalálhatnának teljesen új sztorikat is, ahogy azt a Shadow of Mordor esetében tették) és kellő mennyiségű nullát tartalmazó csekk kérdése.
De addig is érdemes újra elővenni az eredeti művet, és bepillantani a monumentális adaptációk mögé, mert ott is van még felfedeznivaló, képregényektől játékokon át rajzfilmekig, amelyek többnyire hosszú évekkel megelőzték Jackson verzióját.
A hobbit
Már az elején töredelmesen bevallom, hogy bármennyire is nagyra tartom a Gyűrűk ura-trilógiát, középiskolás koromban bizony csak többszöri nekifutásra tudtam elolvasni, és a mai napig is van benne olyan ötven oldalnyi, amúgy gyönyörű és bukolikus (gondolom én) képeket tartalmazó, ugyanakkor halálosan unalmas utazás, amin képtelen vagyok átrágni magam. És ha őszinte akarok lenni, akkor ez soha nem is fog változni, de legalább vigasztal a tudat, hogy ezzel nem vagyok teljesen egyedül, amint azt Randal demonstrálta is a Shop-stop 2. gyorskajáldájában. Na most, A hobbit, vagyis hát Szobotka Tibor fordításában A babó, ahogy azt az én korosztályom megismerhette, egészen más eset, hiszen az nem egy nyelvész-történész munka köré szőtt legendárium (természetesen ezzel végtelenül sarkítok), hanem egy olyan ifjúsági regény, amely gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezhető.
Tolkien már A hobbit előtt is írt gyerekmeséket, az egyik, a magyarul is megjelent (és egyébként nagyszerű) A sonkádi Egyed gazda (Farmer Giles of Ham) még akár az előképének is tekinthető annyiban, hogy egy farmer szerzi meg benne furfanggal a királyságra támadó sárkány kincsét. A hobbit ötlete, mely későbbi fő művének alapköve lett, már a húszas évek végén megszületett Tolkien fejében, de a megjelenés egészen 1937-ig váratott magára, a kiadó pedig semmit sem bízott a véletlenre: az év gyerekkönyveként és a következő Alice Csodaországbanként hivatkozott rá az előzetes reklámokban. A könyv óriási sikert aratott, nem csak az akadémikus körökben (akik imádták a verses Eddából és az óangol Beowulfból kölcsönzött elemeket), hanem az elsődleges célközönségnél, a gyerekeknél is.
A Szobotka-féle és a később a Gyűrűk urában alkalmazott Göncz-féle Réz Ádám-féle magyar terminológiát illetően itthon volt némi kavarodás a fejekben (például babó - hobbit, Nyelem – Gollam, Took – Tuk vagy Bilbo Baggins – Zsákos Bilbó), amit a Ciceró Kiadó A hobbit szövegkritikai kiadásával próbált is orvosolni, sőt, azóta már egy Gy. Horváth László nevével fémjelzett újabb fordítás is megjelent az Európa Kiadónál. Bár ez utóbbi valóban gyönyörű kiállású és tartalmú kötet, én mégis azt mondanám, hogy annak, aki még nem (vagy nem elégszer) olvasta el ezt a remekművet, A babót érdemes beszereznie: szóhasználata és –fordulatai sokkal varázslatosabb, meseszerűbb és a szerző eredeti szándékához közelebb álló hangulatot árasztanak. De ezt persze csak én mondom, akinek nem kenyere a szinte tudományos igénnyel megírt, száraz Szilmarilok, és inkább hajlik a klasszikus angol tündérmesék felé. (Nagy Krisztián)
Rajzfilmek
Noha jó pár bekezdést meg lehetne tölteni azzal is, hogy a Hobbit vagy a Gyűrűk ura megfilmesítésének jogai milyen kacskaringós utakat jártak be, és hogy milyen döbbenetes lehetőségek merültek fel (na jó, egy gyors példa: John Boorman (Excalibur) verziójában Frodo megdugta volna Galadrielt, és ez még csak nem is a legmeredekebb ötlet volt), az alapművek bombasztikusságát és látványigényét tekintve legkevésbé sem meglepő, hogy a Jackson előtti, tényleges adaptációk animációs filmek voltak. Sajnos maradéktalanul jól sikerültnek, vagy akár csak maradandóan klasszikusnak egyiket sem lehet nevezni, Jackson trilógiája meg aztán végképp kisöpörte őket a legtöbbek emlékezetéből, azonban ha másként nem, hát kuriózumként ma is számot tarthatnak az érdeklődésre.
A legelső ilyen animáció márpedig kuriózum a javából. 1966-ban született, azon nemes apropóból, hogy a jogokat anno bagóért megvásárolt úriember, bizonyos William Snyder a Tolkien-boom kitörésekor rádöbbent, hogy az említett jogokat sebtiben továbbadja, nagyon gazdaggá válhat. Igen ám, de a szerződés kötelezte, hogy 1966 júniusáig ténylegesen produkáljon is egy filmet, különben a jogok elévülnek - arról viszont már nem volt szó, hogy pontosan milyen filmet. S lőn, alig egy hónap alatt megszületett az eposzi, 12 perces Hobbit, benne olyan imádott szereplőkkel, mint Thorin, az ember generális és egy szem inasa, Slag, a sárkány, valamint Mika hercegnő, Bilbó későbbi felesége, aki már a regényben is mindenki kedvence volt.
Az első komolyan vehető feldolgozást aztán a '70-es és '80-as évek átmenetének legtermékenyebb rajzfilmiparosai közé tartozó Jules Bass és Arthur Rankin Jr. követték el 1977-ben, és bár választott ábrázolásmódjában akadnak érdekességek (kivált Gollamnak a Lovecraft-féle mélységlakókra rímelő fizimiskája és a Yoda-szerű tündék lehetnek sokak számára meglepőek), alapvetően korrekt, hűséges feldolgozás. Ez egyszerre erőssége és hátránya is, mert sok egyebet nem lehet elmondani róla. Az animáció abszolút rendben van, hangulatos, az esetenkénti dalra fakadás annyira nem hiányzott, összességében meg az egész nem több, mint a regény illusztrációja. Ami viszont tuti, hogy az alig 80 perces játékidő egy fokkal jobban áll a sztorinak, mint Jackson kilenc órája.
Ha akad tökéletesen szemléletes példa a monumentális és hősies bukásra, akkor a '70-es évek úgymond komoly animációs filmjei vitathatatlan királyának, Ralph Bakshinak egy évvel későbbi Gyűrűk urája az. A forgatókönyvet részben Peter S. Beagle fantasy író (Az utolsó egyszarvú) jegyezte, a szinkronszínészek között ott volt többek között John Hurt is, rengeteg jelenet pedig rotoszkópos eljárással készült, azaz mintegy napjaink motion capture-jének elődjeként valódi színészekről készült felvételeket rajzoltak át.
Az első két kötetet csaknem teljes egészében feldolgozó film mai szemmel nézve is hihetetlenül ambiciózus, még ha nagyon sok ponton finoman szólva is furcsa (a korszellemnek megfelelően néha kicsit olyan, mint egy szarabbul elsült LSD-trip). Jackson is rengeteg megoldását, beállítását vette át szinte egy az egyben, ám sajnos sem a közönség, sem a kritikusok köreiben nem aratott különösebb sikert. Olyannyira nem, hogy a tervezett folytatás, A király visszatér sosem készült el.
Azaz de, elkészült, csak éppen nem az eredeti tervek szerint. 1980-ban Bass és Rankin ugyanis felvették az elejtett fonalat, de a szombat délelőtti cartoonok látványvilágát idéző végeredmény - Gandalf szavaival élve - gonosz dolog, és itt nem beszélek róla. (Elmeboy)
Képregények
Az első középföldés képregény, a The Lord of the Rings 1978-ban született – ebben az évben mutatták be Ralph Bakshi animációs Gyűrűk Ura-adaptációját, és az olaszok, akik sosem késlekedtek majmolni a potenciális jenki sikereket, gyorsan csináltak is a könyv rajzfilmes adaptációjából egy képregényes adaptációt. A mű három részben jelent meg, és ugyanúgy befejezetlen maradt, mint az alapul vett Bakshi-animáció – nem sokkal a helm szurdoki ostrom után ér véget.
A képregény kissé kapkodó és suta, mert a film (illetve az első két könyv) roppant cselekményét cirka 150 oldalba kellett sűrítenie, Luis Bermejo rajzai pedig bár korrektek, de nem különösebben lenyűgözőek, és nem mindig tudják kellően átadni az események ritmusát és monumentalitását (arról nem is beszélve, hogy Gollum úgy néz ki benne, mint egy csupaszra borotvált majom). Viszont mivel az olaszok, jó szokásukhoz híven, nem vesződtek olyan bohóságokkal, mint a szerzői jogok, a képregény egyfajta kuriózumnak számít – hivatalosan sosem jelenhetett meg angol nyelven (viszont elérhető volt pl. spanyolul és németül).
A hobbit első és mindmáig egyetlen képregényes adaptációját három részben adta ki az Eclipse Comics 1989-ben (2002-ben itthon is megjelent egy kötetben, de ez mostanra ritkáságnak számít) – a sztorit a később a Batman- és Megtorló-képregényeiről elhíresült Chuck Dixon és Sean Deming dolgozta át a paneles formátumra, a rajzoló pedig David Wenzel volt, aki korábban már illusztrált egy Középfölde-témájú könyvet.
A képregény a cirka 250 oldalas regényt 134 oldalba sűríti, ami nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy igyekszik mindenre kitérni. Dixon és Deming iszonyú részletesen, az eredetihez való maximális hűséggel mesélik el a történetet: a képi világ valósággal fuldoklik a szövegben, így az egész néha már majdnem inkább egy illusztrált gyerekkönyvre hasonlít, mint egy tényleges képregényre. Wenzel rajzai ambivalensek: a karakterek esetlenek és hogy is mondjam csak, kurvára nem szimpatikusak (Bilbó úgy néz ki, mint egy részeges, bajor szerzetesnövendék), viszont az eposzi beállítások kiválóan működnek (a kincshalmán elterülő Smaug lenyűgöző látvány).
PS.: A teljesség és az érdekesség kedvéért: 2012-ben a Bluewater Comics kiadott egy JRR Tolkien – The True Lord of the Rings című életrajzi képregényt, ami vacak 22 oldalba sűrítette a nyelvész, filológus, professzor, író és férj történetét. A nevetségesen hangzó terjedelem ellenére azonban ez egy meglepően informatív és olvasmányos írás, amely ráadásul a humort és a szép, ötletes képi világot sem nélkülözi. (Rusznyák Csaba)
Videojátékok
Azt hihetnénk, hogy a A hobbit-filmek három részesre nyújtásával a videojáték-ipar kiéhezett hiéna módjára csapott le a brandre, ám a felhozatal korántsem tükrözi A Gyűrűk Ura-adaptációk idején tapasztalt mentalitást. Nem mintha ez baj lenne, sőt, a kevesebb néha több - de a nagyon kevés marad nagyon kevés.
Az első A hobbit-játék 1982-ben jelent meg, és az akkoriban népszerű szöveges kalandjátékok táborát gyarapította. A Melbourne House műve igazi klasszikus, tehát ha így 2015 küszöbén nem taszít az a több, mint 30 évet jelentő szakadék, amire hidat építeni több szempontból is bajos, akkor ess neki, talán nem bánod meg. A program úttörőnek számított a maga idejében, ugyanis a szöveges parancsokat az Inglish névre keresztelt fejlesztésnek köszönhetően már összetett mondatok formájában is kiadhattuk. Érdekessége, hogy a program mellé ajándékba adták a regényt.
A következő A hobbit-címig 2003-ig kellett várni, ekkor jelent meg a Sierra gondozásában a The Hobbit. Tulajdonképpen ez is Gyűrűk Ura-játéknak indult: az első könyvet dolgozta volna fel, ám a filmes jogok közbeszóltak, és a fejlesztők végül Bilbó kalandjai mellett kötöttek ki. A kissé gyermeteg és bugyutácska kinézetű játék az akció-platformer-RPG vonalon definiálta magát, de ha annyit mondok, hogy Zelda-klón, akkor bizonyára többeknek leesik a tantusz. Meghatározó külső jegyei dacára a tartalmat semmilyen panasz nem érhette, a vegyes fogadtatás pedig pozitívumként emelte ki a regényhez meglepően hű adaptációt.
Idei darab a világon zombiharapásként elterjedt LEGO-széria hobbitos verziója - aki tudja miről van szó, most minden bizonnyal vagy bőszen bólogat, vagy hányózacskó után nyúl. Aki még nem töltött egyetlen percet sem LEGO-videójátékkal, az addig ne mondjon véleményt, amíg ebbéli hiányosságát nem pótolta. Kétségtelen, hogy eme debil, ám mégis furfangos játékoknak megvan a maguk bája és hangulata, mindamellett hipp-hopp képesek lekötni bárkit, aki enged a varázsnak. Jómagam a LEGO Batman PS2-es részével korrumpálódtam, és soha nem bántam meg. Azóta temérdek víz lefolyt a Dunán, temérdek LEGO-játék jelent meg (Harry Potter, Karib-tenger kalózai, Indiana Jones, Gyűrűk Ura, stb.), így nem véletlen a LEGO Hobbit kiadása sem.
A nagytesók platformja ezzel letudva. Mobil cuccokra megmagyarázhatatlan módon egyetlen címet tudok említeni, sajnos az se a kreativitás mintapéldája: a The Hobbit: The Kingdoms of Middle-Earth egy a Clash of Clans nyomvonalán haladó, masszívan multiplayer játék, amely a F2P (free-to-play) mostanra csúcsra járatott modelljét alkalmazza. (Maga az app ingyenes, de a játékmenetébe olyan korlátok vannak beépítve, amiket mikro-tranzakciókkal lehet feloldani, vagy épp ellenkezőleg, a csupasz alapra pénzért tudsz bónusz cuccokat vásárolni. Igen, igazi pénzért.) Oldalt választasz, várost építesz, egységeket fejlesztesz, klánba tömörülsz és támadsz. Orrvérzésig. Amíg egy ponton rá nem unsz. Ha mond valamit, ennek az elődje volt a Travian.
És ha már Travian: készül (vagyis bétaként elérhető) egy böngészőben tolható Hobbitos játék, a The Hobbit: Armies of the Third Age. Mind a fejlesztője (Kabam), mind a kategóriája ugyanaz, mint az eggyel fentebbi Kingdomsé. Akit érdekel, itt kipróbálhatja, engem különösebben nem fogott meg. Attól, hogy a címbe odatuszakolták a hobbit szót, különösen sok köze nem lesz az eredeti műhöz, sőt. Személy szerint nekem a Tolkien-játékok közül legjobban a Battle for Middle-Earth első része vált be, az adta vissza a leginkább a világ hangulatát (hosszú perceket voltam képes eltölteni a világtérkép feletti felhők között - szó szerint). (Desrix)
Társasjátékok
Ahogy sejteni lehetett, az első A hobbit-film bejelentését követően számos hobbitos társasjátékról szóló hír ütötte fel a fejét. Lucas bá óta tudjuk, mekkora biznisz a merchandising, így a Gyűrűk Ura-adaptációk idején óriási játékdömping vonult le, ami az előzmények mozikba kerülésével egy időben - nagyobb hatásfokkal - megismétlődött. A társasjátékok mekkája, a Boardgamegeek.com 35 darab játékcímet dob fel, ha beírjuk a keresőbe, hogy "the hobbit", ráadásul ezek döntő többsége friss eresztés, az elmúlt két év termése.
Természetesen egy részük kifejezetten kisgyerkőcöket céloz meg, mint a fura LEGO-s társas, a The Hobbit: An Unexpected Journey - és itt egy pillanatra megállnék, mert szeretném jó előre megóvni az olvasókat a szeppukutól: szinte az összes hobbitockász tálszasz címe rettentő fantáziadúsan a The Hobbit: An Unexpected Journey nevet kapta. Monetárisan érthető okokból. De hogy időrendben haladjunk, a legelső A hobbit-játék egy Yahtzee-klón volt 1956-ból, azt követte '77-ben és '78-ban két, mai szemmel megmosolyogtató lépegetős játék (bár a '77-es A hobbitban voltak kalandkártyák, mint a Talismanban).
Reiner Knizia nevéhez rögtön két hobbitos játék is fűződik: az egyik 2010-ben simán csak The Hobbit címmel a Fantasy Flightnál, a másik 2013-ban, már a filmhez kapcsolódóan a Cryptozoicnál jelent meg. Félreértés ne essék, két különböző darabról van szó: az első egy kifejezetten családi játék, amelyben a Bilbó útját egyengető törpékkel vagyunk, a másik egy kooperatív móka, központi szerepben a dobókockákkal. Címe meglepő módon The Hobbit: An Unexpected Journey, de jelent meg folytatása Desolation of Smaug címmel, ez önállóan is játszható. But wait, there's more! Más nagy nevek is beszálltak A hobbit-mókába, mint Martin Wallace, aki The Hobbit Card Game címmel készített egy könnyed kártyajátékot, meglepő sikerrel, ugyanis számos kiadó csapott le rá szerte a világban (magyarul is megjelent), vagy mint Rüdiger Dorn, aki a The Hobbit: Enchanted Goldjával a lájtosabb kategóriát célozta be.
FFG oldalról meg kell említeni a Living Card Game szériájuk gyűrűk urás oldalhajtását, ezen belül a hobbitos kiegészítőket, mert nyilván senki sem gondolhatta, hogy ekkora ziccert kihagynak (egyébként a kártyák gyönyörűek, érdemes vetni rájuk egy pillantást). És ha még nem unjátok, létezik pakliépítős The Hobbit, készült belőle Scrabble, Monopoly, Ki nevet a végén és még HeroClix is. Van stratégiai játék (The Hobbit: An Unexpected Journey – Journey to the Lonely Mountain Strategy Game), kalandjáték(nak titulált valami) (The Hobbit: An Unexpected Journey – Adventure Board Game), mesemondós (Hobbit Tales from the Green Dragon Inn), és nem szabad kihagyni a terepasztalos hadvezérek védőszentjét, a Games Workshopot sem, illetve annak hobbitos-figurafestős-csatázós játékát, a The Hobbit: Escape from Goblin Town-t. És akinek ez még mindig nem lenne elég, jövőre érkezik a társasok kaméleonjaként aposztrofált és vírusként terjedő Love Letter hobbitos verziója (többek között, lesz például batmanes is). Elnézve a felhozatalt, nincs olyan emberi célcsoport, amelyet hobbitügyileg ne vettek volna számításba.
A nagy kérdés az, hogy melyikre érdemes pénzt kiadni? Családi összejövetelekre mindenképpen olyat ajánlok, ami egyszerű, és megjelent magyarul is, mint a wallace-os kártyajáték, vagy a simán A hobbit címen futó Knizia-verzió, ráadásul ezek a többi társashoz képest baráti árcédulát kaptak. Ezeken túllépve már ajánlott az angoltudás meg a vaskosabb pénztárca. Barátnővel ideális a Living Card Game verzió, ami kétszemélyes együttműködésére alapoz, bár vigyázni kell vele, mert könnyen pénznyelővé válhat az újabb és újabb kiegészítőkkel. Igazából, ahogy az látható, szinte minden típusból és szinte minden ízlésnek készült hobbitos játék, így aztán egyéni preferencia kérdése, ki melyik mellett teszi le a voksát. (Desrix)
Szerepjátékok
Annak fényében, hogy Gary Gygax és Dave Arneson minden szerepjátékok ősatyjának, a Dungeons & Dragonsnak főbb elemeit javarészt Tolkien műveiből lopkodta össze, egyáltalán nem meglepő, hogy a játékosok körében hamar felmerült az igény, hogy Középföldén is lehessen kalandozni, amely igényt aztán a játékfejlesztők siettek is kiszolgálni. A bökkenő csak az volt, hogy a jó Tolkien professzor olyan sűrű részletességgel vázolta fel világát és annak történelmét, hogy az nem sok teret engedett a játékosok önálló cselekedeteinek, már ha az ember ragaszkodni akart a kánonhoz. Márpedig a legtöbben igenis akartak, különben mi a pékért választották volna éppen Középföldét?
Így aztán a legelső megfejtés, a magyarul is megjelent Middle Earth Roleplaying (MERP) inkább csak nevében és külsőségeiben volt Középfölde, lényegében azonban nem nyújtott mást, mint egy szabvány fantasy szerepjátékot, és még csak annak se volt különösebben jó. Kiadója, az I.C.E. saját házi rendszerét, a maximális realizmust megcélzó Rolemastert butította le, ami a gyakorlatban azt takarta, hogy az eleve agyonbonyolított és közel játszhatatlan szabályok kevés működőképes elemét is kihajították. A végeredmény egy otromba monstrum lett, amelyben Gandalfot megszégyenítve bárki tűzlabdákat hajigálhatott, már ha hajlandó volt magát átrágni a több oldalnyi, áttekinthetetlen táblázaton. A játék javára legyen mondva, hogy tonnaszámra fosták hozzá a kiegészítőket, amelyek érdekében a szerzők nem gyengén ásták bele magukat Tolkien jegyzeteibe, így ha valaki kurva részletes világleírásra kíváncsi, itt nyugodtan keresgélhet.
Az I.C.E. 1999-ben elvesztette a jogokat, ami kapóra jött a Decipher kiadónak: a filmekhez időzítve és túlnyomórészt azokra alapozva 2002-ben piacra dobták a Lord of the Rings szerepjátékot (szintén megjelent itthon). Ez már egy fokkal hűségesebb volt a forrásanyaghoz, ami azonban az előzmények ismeretében egyrészt nem olyan marha nagy vívmány, másrészt itt sem történt igazán más, mint hogy a tervezők összebarkácsoltak egy jól-rosszulműködő rendszert a RuneQuest, a Traveller, a Hero System és a D&D harmadik kiadásának elemeiből, majd utólag sebtiben ráaggatták a középföldés aspektusokat. A játék nem zavart sok vizet, nem ért meg túl sok kiegészítőt, és 2006 környékén szépen le is húzta a rolót.
Hála istennek. Így ugyanis zöld utat kapott az erősen indie jellegű, roppant szimpatikus Cubicle 7 kiadó, amelynek köszönhetően 2011-ben megszületett az azóta már második kiadásánál tartó, stílszerűen The One Ring névre keresztelt játék. Ez végre-valahára olyan, amilyennek egy Tolkienre alapozó szerepjátéknak lennie kell. A rendszert egymaga jegyző Francesco Nepitello ugyanis azt tette, ami előtte furcsamód senkinek nem jutott eszébe: ahelyett, hogy kitalált volna egy játékot, majd utólag felruházta volna Középfölde külsőségeivel, szimplán megnézte, mitől is egyedi a világ, aztán épített köré egy a hangulati elemeket maximálisan tiszteletben tartó és tükröző rendszert.
Már léptékében és helyszínválasztásában is sokkal szerényebb, mint elődei - míg azoknak kilógott a bele az igyekezettől, hogy mindent, de aztán tényleg mindent belesuvasszanak a keretek közé, a TOR megelégszik azzal, hogy egyrészt egy adott korszakra (a Hobbit és a Gyűrűk Ura közötti alig fél évszázadra), másrészt egy jól behatárolt, Tolkien által pedig inkább csak vázlatosan kidolgozott térségre, jelesen a Bakacsinerdő, Erebor és Tóváros környékére fókuszáljon (persze nem elzárkózva a lehetőségtől, hogy későbbi kiegészítőkben más területek is sorra kerüljenek - így nemsokára érkezik is a Lórient bemutató könyv).
Remek megoldás ez, hiszen a setting rengeteg lehetőséget ad a kalandozásra, a játékosok pedig számos helyi celebbel (Radagast, Beorn, A Sasok Királya, Thranduil) kapcsolatba kerülhetnek, anélkül, hogy a mesélőnek aggódnia kellene a kánonba való belekavarás miatt, miközben Szauron visszatérése és a Bakacsinerdőre vetülő Árnyék kiváló hátteret biztosítanak az ikonikus elemek megjelenéséhez. És ha ez nem lenne elég, a kiadványok egyszerűen gyönyörűek - maga az alapjáték (az első kiadás) vaskos, golyót is megállító dobozban érkezik kockákkal, térképekkel, tokkal-vonóval, az illusztrátorok között pedig ott van maga John Howe is, akiről remélhetőleg nem kell külön leírni, hogy kicsoda. Mindent egybevéve, ha bárki Középföldén szeretne kalandozni a kis pajtásaival, és nem riasztja az angol nyelv, másodpercnyi agyalás nélkül ez a legjobb megoldás, ha nem az egyetlen. Sötétbe zár, bilincs, satöbbi. (Elmeboy)