Georges Simenon: Maigret és a beharangozott gyilkosság - Halott jósnők és szolgálatban calvadosozó rendőrök

Középiskolában volt egy korszakom, közvetlenül az összes Sherlock Holmes-történet abszolválása után, amikor faltam Agatha Christie Poirot- és Miss Marple regényeit. Tetszett az egyes motívumok, jellemkomikum-elemek és karakterek megszokottá válása, próbáltam kitalálni a meglepő befejezéseket, amik látszólag kikövetkeztethetőek voltak, de ritkán életszerűek. Azután lassanként ráuntam a csavarokra, kezdtem erőltetettnek érezni az utolsó tíz oldalára maradó csúcspontokat, mikor a legkevésbé gyanús karakterről derül ki, hogy gyilkos, pedig az életmű töredékével sem végeztem. Továbbálltam a hard boiled krimikre meg a korai noir klasszikusokra, és nem is gondoltam volna, hogy valaha egy krimiszéria - pláne az antikváriumokban gyakran látott, napszítta, százrészes sorozatok közül valamelyik - le tudna kötni.

Aztán valahogy a kezembe akadt egy Maigret, és elvesztem. Évekkel és sok-sok Simenonnal ezelőtt történt már ez, a polcomon lassan gyűlnek a különböző kiadások, és érzem, hogy ez a szerelem a sírig kísér majd. Nem is siettetem. Kortyonként, ahogy a nehezebb borokkal, úgy ismerkedek vele.

maigrescov

Furcsa, mert nem azonnal ejtett rabul az író stílusa (egyébként gyakran van ez így, hogy a későbbi kedvenceimet elsőre inkább furcsának találom, mint kifejezetten jónak, bár zenékkel gyakrabban, mint irodalmi művekkel). Felfigyeltem az elkalandozásokra, de nem bántam, mert a kellemes, nyugodt ritmus ellenére pergők a történetek. Mosolyogtam a kiskocsmák életét, fiatalasszonyok lépteit vagy csak a párizsi napfényes mindennapokat leíró, sztereotipikusan francia képeslap-romantikán, aztán szép lassan rácsodálkoztam, hogy mégis hitelesnek érzem a képet, hogy el tudom képzelni ez alapján a város életét, és hogy Pest is tud bizony giccses lenni és mégis igaz…  Egyszerre vonzott és taszított egyszerre az itthon kiváltképp zűrös megítélésű, pöffeszkedő, álságos, de büszke és művelt kispolgári miliő... És legfőképp határtalanul értékeltem, hogy ritkán ér véget hatalmas csavarral a történet, a hangsúly sokkal inkább az embereken van.

Azaz, ha lehetséges ilyen szembeállítást tenni: a túl nagyot produkálni kívánó, hatásvadász másodrangú krimik garmadájával szemben Simenon regényei humánusak és szerények, és ezért sokkal erősebbek. Mondhatnám azt is, hogy valahogyan, minden párbeszéd-centrikussága és élőszó-stíluseleme (félbehagyott mondatok, odavetett szavak, elcsípett mordulások, “azon a délutánon mindenki kerülte Maigret-t” jellegű narratív elemek) ellenére a klasszikus irodalmi művekhez hasonlítanak, csak egyrészt már maga a kifejezés is értelmetlen, hogy “klasszikus irodalom”, másrészt elijesztően hatna mindenkire, aki csak egy jó kis krimit akar olvasni egy hideg téli estén, vagy nyáron Siófokra vonatozva, vagy bármikor máskor.

Pedig egy Simenon-regény bárhol, bármikor felcsapható. Csak nehogy úgy maradjatok, megállva ott, egy helyben! (Velem megesett...)

A Maigret és a beharangozott gyilkosság című darab ráadásul az igazán olvasmányosra sikerült, gördülékeny, változatos, de abszolút követhető és lassanként, a felügyelővel együtt megfejthető Maigret-regények közé tartozik. Az Egy előre bejelentett gyilkosság törénete című regénye óta imádom az eme alaphelyzetre épülő történeteket, ám míg Márqueznél a feszültséget az adja, hogy bekövetkezik-e egyáltalán a tett, és ha nem, ki akadályozza meg, addig ez itt csupán felütés, amely további izgalmas kérdésekhez vezet: ki jelentene be egy jövőbeli gyilkosságot rejtvénybe csomagolva, ráadásul nem is a rendőrségnek címezve? De legalább ennyire szokatlan az is, hogy az áldozat - egy párizsi jósnő - lakásában, a tett színhelyével szomszédos szobában, zárt ajtó mögött üldögélve egy szerencsétlen, szótlan öregembert találnak, aki nem tud semmit, és aki látszólag jobban fél a hazatéréstől, mint a bűntettől vagy a gyanúsítástól...

Simenon más műveiben is megjelenik a motívum, mely a jelen regényben központivá válik: a bűnös és az ártatlan viselkedés, majd a bűnös és a büntetendő ember közötti határvonal filozófiatankönyvekben talán élesen elkülöníthető, de a valóságban botrányosan relatív. Nem arra csodálkozik rá az író, hogy az emberek nem jók és nem gonoszak, hanem hogy a mindennapi élet botlásai, a bűnös és bocsánatos megalkuvások, vágyainknak a társadalmi törvények alóli kitörései hányféle formát öltenek, mennyire varázslatosak, habár nagyon is ismerősek.

És miközben ezen (távolról sem didaktikusan boncolgatott) etikai dilemmák felsejlenek, Maigret a megszokott ráérős tempóban és az alatta parázsló olthatatlan kíváncsisággal felfejti az összegubancolódott szálakat, egyszer megértően, máskor zavarba jőve.

“Olyan buták! Hallod? Az emberek olyan buták!...”

maigretfullcov

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!