Claudio Simonetti a horrorfilmzenék történetének egyik legnagyobb és legismertebb alakja. A legendás Goblin nevű formáció tagjaként sajátos stílusú művei olyan kultmozikban csendültek fel, mint a Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) vagy a Sóhajok (Suspiria, 1977), tevékenységével zeneszerzők és filmesek generációit ihlette meg. Simonetti most vasáranap koncertezik az A38 Hajón - élőben adja elő a Sóhajok zenéjét, miközben a film a háttérben pereg a vásznon. Ennek alkalmából pályafutásáról, horrorfilmekről és Dario Argentóról kérdeztük őt.
Kezdjük a történetet az elején: hogyan tanult zenét szerezni, és mikor kezdett professzionálisan zenélni?
Brazíliában születtem, és tizenkét éves koromig ott nevelkedtem, mert az apám, Enrico majdnem 15 évig dolgozott az országban, nagyon híres zenész és showman volt. Ezért 8 éves koromtól én is elkezdtem zongorán tanulni. Tizenkét éves koromtól klasszikus zenét tanultam a római Santa Cecilia zeneiskolában - zongorát és zeneszerzést -, közben pedig néhány zenekarral „progresszív rockot” játszottam.
Az első profi bandám az 1971-ben megalapult Il Ritratto di Dorian Gray volt, ebben Luciano Regoli énekelt, Roberto Gardini és Fernando Fera gitározott, Walter Martino dobolt, én pedig a billentyűs hangszereken játszottam. A 70-es évek számait dolgoztuk fel, amíg 1972-ben át nem alakultunk. Onnantól kezdve Walter Martino, Massimo Giorgi (jelenleg híres nagybőgős) és én voltunk a banda tagjai, és az ELP (Emerson, Lake & Palmer) által inspirált zenéket játszottunk.
Mikor döntöttek úgy, hogy szerencsét próbálnak az Egyesült Királyságban?
Amikor a The Picture of Dorian Grayjel játszottam, találkoztam Massimo Morantével, és bár akkoriban nem zenéltünk együtt, barátokká váltunk. 1972-ben írtam és felvettem vele és barátunkkal, Giancarlo Sorbellóval pár dalt egy kis római stúdióban (egy két sávos Revox szalagos magnóval), azután Londonba mentünk, ahol megismerkedtünk a Yes, ELP, Gentle Giant és más hasonló bandák híres hangmérnökével, Eddie Offorddal. Meghallgatta a dalainkat, és azt mondta, tetszenek neki, de még több demót kellene csinálnunk, nagyobb zenekarral. Így hát visszamentünk Olaszországba, és felvettük basszusra Fabio Pignatellit, dobra pedig Carlo Bordinit, majd ebben az új felállásban újrahangszereltük és rögzítettük a dalokat. Megint elutaztunk Angliába, de Offord túlságosan el volt foglalva a Yesszel és az ő világkörüli útjukkal, így aztán közel egy évig Londonban éltünk és zenéltünk. A bandánk neve Oliver volt, és egy amerikai, Clive Haynes énekelt velünk. 1974-ben aztán elkezdtük felvenni az albumunkat Olaszországban.
Hogyan kerültek kapcsolatba Dario Argentóval?
A producerünk, Carlo Bixio egyben a Dario Argento filmjeihez írt zenék kiadója volt, és Argento megkérte, hogy keressen neki egy rockbandát az új filmjéhez, a Mélyvöröshöz (Profondo Rosso, 1975). Bixio akkor mutatott be minket neki, amikor az albumunkon dolgoztunk, Argento pedig meghallgatta a dalainkat, és felkért minket, hogy dolgozzunk a filmjén. Ő akkor már nagyon nagy névnek számított, és óriási megtiszteltetés volt, hogy minket választott - és egyben egy kicsit ijesztő is. Eleinte úgy volt, hogy csak Giorgo Gaslini zenéjét hangszereljük át, de két hét után Gaslini összeveszett Darióval, és ránk maradt, hogy befejezettük a zene fennmaradó részét. Ekkor változtattuk meg a nevünket Goblinra, az Oliver első lemeze pedig ezzel egy időben jelent meg a kissé fura Cherry Five név alatt (ezt nem mi választottuk). A Goblin és a Cherry Five között csak a dobos volt a különbség: Walter Martino állt be Carlo Bordini helyére.
Tehát a Mélyvörös filmzenéje két részből áll?
Mi írtuk a film főtémáját Profondo Rosso címen, valamint a Death Dies és a Mad Puppet című számokat, ezek kerültek az eredeti album A oldalára, a B oldaálra pedig Gaslini zenéjét játszottuk fel a saját hangszerelésünkben.
A horror műfajával Argentónak és a progresszív rockzenéjüknek köszönhetően került kapcsolatba, vagy egyébként is kedvelte?
Gyermekkorom óta nagy rajongója vagyok a horrofilmeknek. Imádtam az összes Hammer-produkciót, és hosszú évekig Christopher Lee volt a kedvenc színészem, főleg Dracula szerepében. A kedvenc régi filmjeim egyébként: Psycho (főként a zenéje miatt), Halloween, A kristálytollú madár, Mélyvörös, Az ördögűző és Az ómen (szintén a zenéje miatt). Kedvenc zeneszerzőim pedig Bernard Herrmann, John Williams és Jerry Goldsmith.
Hogy nézett ki a komponálás folyamata Argento sajátos esztétikájú - sűrű, buja látványvilágú - filmjei esetében?
Általában azután kezdem el írni a zenét, hogy megnézem a filmet, a rendező pedig többé-kevésbé elmondja, hogy mit szeretne. Darióval már az első találkozásunk után remek volt a kapcsolatunk, és néhány javaslatot leszámítva rendszerint hagyta, hogy én döntsem el, milyen zenét írjak a filmjeihez - engem pedig mindig az adott film jelenetei inspirálnak. Nincsen semmilyen különleges hangszerem, mindig annak megfelelően használok szintetizátort vagy zenekart, hogy mit kíván a film stílusa.
Kik voltak a legnagyobb hatással a zenéjére?
A 70-es évek rengeteg előadója és zenekara jelentett inspirációt nekem, mint Keith Emerson, a Yes, a King Crimson, a Genesis, a Gentle Giant vagy a Deep Purple.
Mik a kedvenc billentyűs hangszerei, változott-e ez az évek során? Mi a véleménye a mai szoftveres emulációkról, összehasonlítva az istenített “analóg hangzással”?
A régi (“vintage”) hangszerek közül a Moog szintetizátor, a Mellotron és a Hammond orgona a kedvencem, de manapság a koncerteken több új hangszeren játszom, például Roland, Korg, Kawai és Yamaha szintetizátorokon. Emellett rengetegféle plug-int használok a Logic és ProTools DAW (Digital Audio Workstation) programokban. Vannak remek emulációk, például a Nord Electro 3 Hammond orgona és Mellotron hangja.
Az elmúlt években visszatértek a régi elektromos orgonák és szintetizátorok, újra népszerűek a modern rock-, sőt a popzenében is. Ön szerint a jelenség nőni fog, és az elektronikus billentyűs hangszerek megélik második aranykorukat, vagy ez csak múló divat?
Az összes régi billentyűs hangszer a mai napig modernnek számít abban az értelemben, hogy rengetegen használják a zenéjükben, még ha csak emulálva is. Például a Hammond orgona szerintem örökké jelen lesz mindenféle zenében.
Amikor a mostanra legendás giallókon dolgozott, gondolta volna, hogy ekkora kultstátuszt érnek majd el a zenéi, és ilyen sok rajongója lesz szerte a világon?
Kezdetben az ismert angol zenekarok inspiráltak minket, de idővel, miután megteremtettük a magunk hangzását, már minket imitáltak más zenekarok és zeneszerzők. A mai napig döbbenetes számomra, hogy a horrorzenéim ennyire népszerűek a fiatalok körében, és mindenhol eljönnek a koncertjeimre, például Japánban, Amerikában, Ausztáliában vagy Európában is!
Mit gondol az olyan új zeneszerzőkről, mint a Calibro 35, az Umberto vagy a Carpenter Brut? Figyelemmel kíséri az új generációt, amelynek sok tagját többek közt a Goblin inspirálta?
Sajnálom, de nem ismerem ezeket a zeneszerzőket. :)
Létezik olyan film, amelynek nem vett részt az elkészítésében, de szívesen írna hozzá új zenét, ha alkalma nyílna rá?
Nincs ilyen. Szerintem minden filmnek megvan a maga saját stílusa, amelyet jobb nem megváltoztatni. A saját régi filmjeimről is ugyanezt gondolom.
Ön komponált zenét Fulci egyik filmjéhez, a Conquesthez. Hogyhogy később sosem dolgoztak együtt?
A Conquest zenéjére a film producerétől kaptam megbízást, azonban Lucio Fulcival sosem találkoztam. Problémái voltak a filmmel, és mire én dolgozni kezdtem rajta, ő kiszállt a projektből. Nem is igazán tudom, hogy mi történt közte és a producer között.
Járt már korábban Magyarországon? Próbálta a tradicionális magyar ételeket? (Pörkölt, lángos, gulyás, rétes…)
Nem ismerem a hagyományos magyar konyhát, bár jártam már itt 2002-ben. Az egyetlen étel, amit jól ismerek, az a “gulsh” (gulyás)... Nagyon-nagyon finom! Biztosan kipróbálok néhányat a többi közül is, amikor majd ott járok.
Interjú: Borbíró Andris, TheBerzerker