Nagy valószínűséggel egyetlen 2014-es évösszegző filmes toplistán sem szerepelt a Life of Crime (Született bűnözők), de még „az év legalulértékeltebb filmjei” típusú összeállításokba sem került be. A hazai mozikból is különösebb visszhang nélkül kopott ki, és ugyan igaz, hogy nem lehet egy mondatban emlegetni a Leonard-adaptációk szentháromságával (Szóljatok a köpcösnek, Jackie Brown, Mint a kámfor), de ott van közvetlenül mögöttük a másodvonalban, vagyis a totális érdektelenségnél egy kicsivel többet érdemelt volna.
Már csak azért is meglepő a mellőzés ereje szintje, mert akár a Jackie Brown előzményfilmjeként is meg lehetett volna marketingolni a bemutatót, a sztori ugyanis a Tarantinónál (illetve a Rum Punch című regényben) megismert karakterekre, Louis-ra, Ordellre és Melanie-re fókuszál. Leonard életművében persze nem ritka, hogy egy-egy kedvenc figurájához visszatér, élete és karrierje utolsó szakaszában Raylan Givens-be lett szerelmes, de előtte Chili Palmert (Get Shorty; Be Cool), Jack Foley-t (Out of Sight; Road Dogs), Jack Ryant (The Big Bounce; Unknown Man No. 89) vagy Ernest Stickley-t (Stick; Swag) is visszatapsolta.
Az a két rosszarcú figura, akikről a Rum Punch-ban olvashatunk, illetve akiket a Jackie Brownban láthatunk Sam Jackson és De Niro ihletett alakításában, nagyon különböznek a Született bűnözőkbeli fiatalkori énjeiktől. (A cím innentől kezdve a könyvet jelöli.) A lecsúszott, röhejesen pitiáner Louis és Ordell a ’78-ban íródott regényben még szimpatikus, vagány szélhámosok. A politikailag csak mérsékelten korrekt, szűkszavú leírás szerint „Ordell Robbie egy 31 éves nigger [eredetiben: negro] volt, Louis Gara pedig egy 34 éves fehér.” A történet alaphelyzete ugyanaz, mint az évtizedekkel később játszódó Rum Punch-ban: Louis három év után szabadul a sittről, az időközben kiokosodott Ordell pedig gyorsan update-eli őt a változásokról, és beavatja az új tervébe. Egy gazdag detroiti építési vállalkozót nézett ki magának, aki a legális biznisz árnyékában jelentékeny összegeket feketézik össze, a pénzt pedig külföldi bankokba juttatja ki. Ordell és Louis elrabolják a férfi feleségét, arra számítva, hogy a vállalkozó nem mer majd a rendőrséghez fordulni, akkor ugyanis kitudódna, hogy miből szerezte a dugipénzt.
A terv természetesen félrecsúszik, Ordelléknek ugyanis fogalmuk sincs róla, hogy a házaspár válófélben van, és az asszony elrablásával, illetve beígért likvidálásával csak szívességet tesznek a sunyi férjnek és ravasz szeretőjének, Melanie-nak. A helyzetet tovább bonyolítja egy fegyverbuzi neonáci jelenléte, aki Ordellék csendestársaként a saját házában vendégeli meg a túszt, és rá is mászna szívesen, ha Louis, aki lassan összemelegedik a nővel, közbe nem lép.
A cselekmény nem pörög annyira, mint amennyire a szinopszis sugallná, és ez a regény legnagyobb előnye / hátránya is, olvasói habitustól függően. Leonard sajátos, ráérős-lazulós stílusára egy jellemző adalék: egyik interjújában a Mester elmesélte, hogy rendszeresen kapott leveleket a különféle büntetés-végrehajtási intézményekből. Az elítéltek dicsérték a könyvek hitelességét, rajongani viszont csak a heroinisták rajongtak érte, a gyorsabb, vibrálóbb élvezetekre vágyó kokainfüggőket nem kötötték le Leonard művei.
A Született bűnözők is nyugodtan, kényelmesen mesél, és így bőven jut idő a karakterek bevezetésére. Az unatkozó, és a férje által rendszeresen abuzált feleség portréját még tőle is szokatlan részletességgel rajzolja meg, kár, hogy a nő figurája ezzel együtt se túl izgalmas. Leonard kedvelt húzása volt, hogy két, nagyon más közegből érkező szereplőt összeboronált; ez történik ebben a regényben is, de itt nem működik annyira a recept, mint mondjuk a Mint a kámforban. A finálé ellenben, amelyet a film is betűhíven átvett, hibátlan. A Született bűnözők nincs benne Leonard 5 legjobb regényében, de nem is érződik rajta, hogy pályája második korszakának elején íródott, amikor, papíron, még nem volt akkora rutinja az elmoreleonardös krimi-caper műfajában.
A dialógok és a figurák bőven teljesítik a Leonardtől megszokott lazaság és hitelesség elvárható minimumát, úgyhogy a Mester rajongóinak nem lehet nyomós érvük a kötet be nem szerzésére. A filmet viszont, és ezzel ünnepélyesen cáfolom a bevezetőben írottakat, nem fontos megnézni, amennyiben már olvastuk a regényt. Daniel Schechter adaptátor-rendező gyakorlatilag az utolsó tőmondatig leforgatott belőle mindent, értő módon, de saját karakter nélkül, vagyis nem tudott / akart semmit hozzátenni a könyvhöz. Leonard ezt mondjuk akár dicséretnek is vehette volna, ha megéri a bemutatót.
Jaffa Kiadó, 2014. 236 oldal.